Kertai Csenger

Kertai Csenger második kötetének versei ott kezdődnek el, ahol az angolparkok sétányai véget érnek, a rózsakertek mögött halomba rakott, felgyújtásra váró gesztusok körül. Az imákba forduló monológok és beszélgetésbe forduló imák tájékán, egy kibogozhatatlan csomó sötétjében. Ráadásul mintha a szemünkbe nézve is mindig valaki máshoz beszélnének ezek a versek, egy ismeretlenhez, aki épp a hátunk mögött áll. Nem figyelni rájuk mégis lehetetlenség.Kertai Csenger versei beszámolók, vagy még inkább: finom részletekkel teli nagyképek és miniatűrök és panorámák, arról a részről, ahol kint és bent súlyos színekkel mosódik egybe. Mondatokba óvatosan elrejtett, nem felejthető pillanatok. Mellékesen szimpatikusan élőek. Mellékesen lenyűgözően gazdagok. Mellékesen újra és újra felmutatnak valami fontosat. Utazás ez a könyv, zarándoklat egy ismeretlen horizonthoz – minél többször olvassuk, annál jobban átírja a tájat. És közben csak figyelni lehet, csak csodálkozni tudunk. És ez mennyire jó. Simon Márton

Kertai Csenger könyve az egzisztenciális elveszettség megmutatkozása, feltárulása, keresés és kísérlet, amely össze próbál kapcsolni írásmódokat útkeresésekkel, olyan utak keresésével, amelyek megtartanak a világban és ki is vezetnek belőle, legalábbis irányt mutatnak. Ennyiben kritikus az „irodalmisággal” szemben is. A váltások a szövegben elnémulások és eltűnések, az eltérő megszólalások feltámadások. A szöveg lépten-nyomon megidézi Kierkegaard Vagy-vagyának hangjait, és keresi az ugrást az esztétikaiból az etikai, aztán az etikai­ból a vallási tapasztalat felé. És, mivel az útja nem rajzolódik, nem rajzolódhat ki világosan, szerencsére az sem látszik, merre vezethet tovább. Ez az előnye az elveszettségnek, a lehetőségek ígéretes és nyomasztó, kilátástalan sokasága. Megejtő bátorságról tesz mindez tanúbizonyságot, hangok vesznek el és születnek meg műnemeiben, és megmutatkozik, hogy aki elveszti életét, végül mégis megtalálja azt. Vári György