Sarolta Dobray

Ha Pétert kérdeznék, azt mondaná, hogy ez egy szerelmi történet. Ha engem kérdeznének, én is ezt mondanám. Pedig nem az. Örvényszerű házasságának tizedik évében Léna válaszúthoz érkezik: marad Péterrel, aki mellett lassan egészen elveszíti a józan eszét és önmagát, de aki mégiscsak a gyerekei apja, ráadásul nem válogat az eszközök között, hogy mindenáron megtartsa őt - vagy megpróbálja egyedülálló anyaként a saját útját járni? És mekkora ára van a szabadulásnak? Vajon képes rá, hogy megfizesse ezt az árat? Kész megvívni az előtte álló dzsungelharcot a férje egyre durvább és szürreálisabb manővereivel és a nem kevésbé szürreális magyar intézményrendszerrel? És önmagával? Ahhoz, hogy kiutat találjon az áldozatlét labirintusából és az ezzel járó ezerféle függésből, nem csupán a gyerekeiért, de saját magáért is felelősséget kell vállalnia. Dobray Sarolta új regénye egyszerre vág gyomron és emel fel, miközben egy pillanatra sem ereszt. A bántalmazó kapcsolatok aprólékosan kidolgozott, pszichológiailag is tűpontos látlelete ez, amelyben tovább kísérhetjük az Üvegfalból megismert Lénát azon az igencsak küzdelmes úton, amely során visszaszerezheti elveszített szabadságát és egyáltalán: önmagát.

„Utoljára ültünk hát Mártával tegnap a teraszon. Utoljára világította meg az arcát a lenyugvó nap, és ő utoljára ígérte meg magának, hogy vasárnaponként hasonló, narancs fényekben fog kirándulni a gyerekekkel, és nem hagyja többé, hogy órákat nyomogassák az idióta telefonjukat. Utoljára ölelt meg azzal a gyors, de forró mozdulattal, ami az elhatározásait követni szokta. Utoljára képzelte el magát csontsoványan, egy kórházi ágyon. Ezt folyton minden apróság miatt elképzelte – most épp egy barna foltocskát vett észre az ujjai között –, félt a haláltól, de főképp a hosszú szenvedésektől félt, pedig semmi baja nem volt soha. Utoljára hülyéztem le. Utoljára mondtam neki, hogy bár egy nap tényleg meghalunk, de az összes többi napon biztosan nem. A main sem.” Egy névtelen rajongó, aki mindennap levelet ír. Egy nő, aki mindig ugyanott sír. Egy rémült első csók. Egy megöröklött tűzfolt. Egy balatoni vihar. Egy tanárnő, akit kinevetnek. Egy halott fényképész a hóban. Egy apa piros kabátja. Egy születésnap szilveszterkor. Dobray Sarolta legújabb kötete olyan, mint az a bizonyos bonbonos doboz – sosem tudhatjuk, mit kapunk legközelebb: különös vagy éppen nagyon is tipikus figurák, meghökkentő vagy egyszerűségükben titokzatos helyzetek elevenednek meg az ironikustól a szívmelengetőig sokféle hangon megszólaló szövegekben. Ami mégis összeköti őket, az az érzékenység, amivel a szerző a világ felé fordul, megpillantva az örökérvényűt a legelesettebb emberben, a legkisebb gesztusban, a legismerősebb történésben is. A megértés intimitása, egyszóval: a közelség.

"Megőrültél, mondd, te nő?! Hogy engedheted, te, aki okos, szép, erős vagy? Ez a férfi kiszívja a véredet, az agyadat, a lelkedet, tudod-e még, ki vagy egyáltalán, és ki voltál? Menekülj!" Mondják ezt folyton a kívülről beszélők, akik látnak. De a nő belül van, és belülről minden más. És marad. Remél. Küzd. Hisz. Szeret. Függ. Védekezik. Bánt. És a férfi? Remél. Küzd. Hisz. Szeret. Függ. Birtokolni akar. De ki a vádlott, és ki a vádló? Ki a bántott, és ki a bántó? Ki hazudik és ki nem? Mindenki sérült, így vagy úgy. Ki úgy, hogy bánt, ki úgy, hogy hagyja, hogy bántsák. Ki végzetesebben, ki kevésbé, ki gyógyíthatóan, ki gyógyíthatatlanul. Van, aki öl a végén, és van, akit megölnek. Talán csak szerencse kérdése az egész...? Dobray Sarolta egy írói bravúrral szolgál: megpróbálja párhuzamosan a két főszereplő, Léna és Péter szemszögén keresztül követni az egyre örvényszerűbb eseményeket... A regény alapjául szolgáló nagy sikerű sorozatot több százezer olvasó követte a nyomtatott Nők Lapja hasábjain kilenc hónapon át, 2020 áprilisától az év végéig. A könyv e sorozat duplájára bővített változata.

"Dobray Sarolta szociografikus pontosságú történetei a mai Magyarország legkiszolgáltatottabb embereiről mesélnek, tudósítanak halálosan pontosan, mély empátiával és szeretettel. Nem a kívülálló író hajol itt le, hogy történetekké stilizálja a szenvedést: a felelősségteljes írástudó figyel és rögzít. A nyugtalan írástudó hagy nyomot a korról, amelyben élünk. Pillanatfelvételeket készít, mindig a megfelelő szögből, a megfelelő képkivágással. Pontosan tudja, hogy nem létezik mi és ők, hogy az ők is mi vagyunk, hogy nincs kétféle Magyarország, nincs biztonság és béke ott, ahol emberek magukra hagyatva tengődnek. Hogy irántuk igenis mindnyájan, egyenként felelősséggel tartozunk. Galgóczi Erzsébet, Csalog Zsolt és Tar Sándor nyomdokain járva a nélkülözésben is megmutatkozó emberséget, a méltóság elpusztíthatatlan vágyát örökíti meg. Érezzük a dohos falak, az áporodott ruhák szagát, és magunk előtt látjuk a fényüket vesztett tekintetekben megcsillanó végső reményt is: igen, van még, aki figyel. Van, akinek még fontos e darabra hullott életek minden törmeléke." Tóth Krisztina író, költő, műfordító Ott semmi szemét nem volt. Mondták is, hogy ilyen tiszta csövestanyát még életükben nem láttak soha. Asztalunk volt a szabadban meg egy igazi franciaágy. Az volt a terasz. Meg egy szánkó, arra rákötöztünk egy szivacsbelet, és hopp, meglett a fejedelmi trónus. Jöttek hozzánk a környező lakók diskurálni, akkora volt a kényelem. Ha úgy döntöttünk, hogy unatkozunk, nekiálltunk kártyázni. Ha azt is meguntuk, célba lőttünk. Kacagtunk, mint az eszelősök, az avar kavargott körülöttünk. Az asszonytárs főzött, mögötte a rádió duruzsolt az elment elemmel, a fény meg jött a gyertyával. A kályha széjjelontotta a meleget, hiába húzott kinn a mínusz tízes cúg. Szabadok voltunk a végtelenségig. (részlet)