Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij strana 2 z 3

„Valóban: néha az ember vadállati kegyetlenségéről beszélnek, pedig ez szörnyű igazságtalanság és sértő a vadállatokra: a vadállat sohasem tud olyan kegyetlen, olyan művészi tökéllyel kegyetlen lenni, mint az ember. A tigris csupán tép, marcangol; és csakis ehhez ért. Eszébe sem jutna, hogy embereket fülüknél fogva kiszögezzen éjszakára, még akkor sem, ha meg tudná tenni.” A Karamazov testvérek Dosztojevszkij életművének méltó lezárása, a szerző művészeti és filozófiai hitvallásának végső összegzése. A címbeli család botrányos, gyilkosságba és bírósági drámába torkolló krónikáján keresztül Dosztojevszkij korának legkínzóbb kérdéseivel, küzdelmeivel és vívódásaival vet számot. A Karamazovok kiszámíthatatlan, tragikus jellemek, akik hol keresik, hol kísértik az Istent – tökéletes megtestesítői egy válaszút elé érkezett, a szélsőséges világnézeti különbségektől kikezdett társadalomnak, ahol a régi törvények már nem képesek hatékonyan megfékezni a feltörni vágyó ösztönöket, ahol a hit válságba kerül, ahol a jó és a rossz határai mindjobban elmosódnak. Dosztojevszkij utolsó nagy műve páratlan szépirodalmi kísérlet a lélek mélységeinek feltérképezésére – napjainkban is változatlanul érvényes látlelet az embert feszítő ellentmondásokról, miközben a világba vetve keresi élete értelmét. A Karamazov testvérek nem csupán az orosz próza, de az egész világirodalom kimeríthetetlen klasszikusa, mely ezúttal két kötetben jelenik meg újra. „Véleményem szerint az évezred könyve A Karamazov testvérek. Nem ismerek még egy művet, amely ilyen drámaian, ilyen enciklopédikus részletességgel és ilyen szívből jövő intenzitással ábrázolná azt a kihívásokkal teli állapotot, amit a másokkal való együttlétezés és egy jobb világról való álmodozás jelent.” Orhan Pamuk

Vári Erzsébet új fordítása 2004-ben jelent meg először, munkájában a régebbi, archaizáló nyelv helyett az új, városi stílust használja. Így ír stílusválasztásáról: „Az újabb kutatások azt is bizonyítják, hogy Dosztojevszkij korának szinte minden nyelvi rétegéből merített írás közben (…) gyakran a szleng határát súroló pétervári mindennapi beszédmód elemeit, sőt barátai vagy saját önálló szóhasználatait is beépítette művébe. Ezenközben szándékosan nemegyszer tartózkodott az egyértelmű, lezárt nyelvi megoldásoktól is. (…) A mű többértelműsége és a nyelv és a nyelvfelfogás folyamatos változása miatt van szükség mindig újabb és újabb fordításokra – újraértelmezésekre.” Vári Erzsébet

A XX. (vagy akár - most már - a XXI.) század apokaliptikus megpróbáltatásainak ismeretében erős késztetést érezhet az olvasó, hogy megvalósult jóslatokként tekintsen Dosztojevszkij írásaira; és különösen igaznak látszik ez a szerző politikával és baljós előérzetekkel leginkább átitatott művére, az 1872-ben megjelent Ördögökre. Csupa gyötrődő, vívódó, kisszerű életének magasabb rendű értelmet kereső lélek a regény szereplője: nyughatatlan lakói egy átlagos orosz kisvárosnak, melyet egyre jobban behálóznak a nihilista-anarchista eszmék és csoportosulások. A szövevényes konspirációk középpontjában Dosztojevszkij egyik legtalányosabb regényalakja, Nyikolaj Sztavrogin áll - az erkölcsi megfontolások nélküli "új embertípus" megszemélyesítője, aki a környezetében szunnyadó végzetes ideákat felerősítve mozgásba lendíti a végül tragédiába torkolló eseményeket. Az Oroszországot megszállt ördögök elszabadulnak, s kísértetiesen felsejlenek az emberiség eljövendő jótevői, akik az egyetemes boldogságért cserébe több millió levágott fejet követelnek... Az Ördögök a csalóka eszmék, hangzatos jelszavak és hősi pózok álcájában megjelenő gonoszság máig érvényes feltárása - megrendítő művészi látomás a hagyományos értékektől elszakadt modern emberről, aki oly könnyen válhat gyilkos ideológiák eszközévé.

"De hiszen a gyönyörűség is haszon, s a teljes, korlátlan hatalom - ha csupán egy légy fölött is - szintén a gyönyörűség egy fajtája. Az ember már természeténél fogva zsarnok, és szeret másokat kínozni." Dosztojevszkij saját viszontagságait, a rulettezés közben átélt élményeit használta kiindulópontnak, hogy megírja a világirodalom kétségkívül legbámulatosabb regényét a játékszenvedélyről. A mű persze sokkal több is ennél: a "fiatalember" lelkében a démonikus erejű szerelem küzd meg a rulett iránti szenvedéllyel - s közben Polina is, akibe szerelmes, küzd a maga lelkének az olvasó számára alig felfogható indulataival. Dosztojevszkij e művében is a tudat legmélyéről, rejtélyes sebekből fölfakadó, perzselő, lángoló, tragédiákat okozó érzéseket ábrázolja: az emberi léleknek azt a borzongató peremvidékét, ahol a gyűlölet és a szeretet összeér. S közben felejthetetlen alakokon keresztül mutatja be korának orosz arisztokráciáját meg általában a szélsőségekre oly hajlamos orosz embert.

A Karamazov testvérek Dosztojevszkij életművének méltó lezárása, a szerző művészeti és filozófiai hitvallásának végső összegzése. A címbeli család botrányos, gyilkosságba és bírósági drámába torkolló krónikáján keresztül Dosztojevszkij korának legkínzóbb kérdéseivel, küzdelmeivel és vívódásaival vet számot. A Karamazovok kiszámíthatatlan, tragikus jellemek, akik hol keresik, hol kísértik az Istent - tökéletes megtestesítői egy válaszút elé érkezett, a szélsőséges világnézeti különbségektől kikezdett társadalomnak, ahol a régi törvények már nem képesek hatékonyan megfékezni a feltörni vágyó ösztönöket, ahol a hit válságba kerül, ahol a jó és a rossz határai mindjobban elmosódnak. Dosztojevszkij utolsó nagy műve páratlan szépirodalmi kísérlet a lélek mélységeinek feltérképezésére - napjainkban is változatlanul érvényes látlelet az embert feszítő ellentmondásokról, miközben a világba vetve keresi élete értelmét. A Karamazov testvérek nem csupán az orosz próza, de az egész világirodalom kimeríthetetlen klasszikusa, mely ezúttal két kötetben, a szerző születésének 200. évfordulója alkalmából jelenik meg újra.

Vári Erzsébet új fordítása 2004-ben jelent meg először, munkájában a régebbi, archaizáló nyelv helyett az új, városi stílust használja. Így ír stílusválasztásáról: „Az újabb kutatások azt is bizonyítják, hogy Dosztojevszkij korának szinte minden nyelvi rétegéből merített írás közben (…) gyakran a szleng határát súroló pétervári mindennapi beszédmód elemeit, sőt barátai vagy saját önálló szóhasználatait is beépítette művébe. Ezenközben szándékosan nemegyszer tartózkodott az egyértelmű, lezárt nyelvi megoldásoktól is. (…) A mű többértelműsége és a nyelv és a nyelvfelfogás folyamatos változása miatt van szükség mindig újabb és újabb fordításokra – újraértelmezésekre.” Vári Erzsébet

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij kisregénye közvetlenül a Bűn és bűnhődés előtt született. Főszereplője egy negyvenéves, nyugállományba vonult kishivatalnok, aki megfigyeli a világot, és magára vállalja a bíráskodást felette. A világnak azonban ő is része, csak nem olyan törekvő, mint mások; így csupán szemlélődik, és odújából kikukucskálva utasítja el a kegyetlen világot, de helyzete megalázottságán változtatni nem tud.

Dosztojevszkijnek messiási álmai voltak... Idegbeteg volt, maga is a játékszenvedély rabja, s folyton anyagi zavarokkal küszködött... Mondják, hogy Raszkolnyikov-ot izgalmas detektívregénynek szánta; és valóban az is. De egyúttal olyan hű és aprólékos elemzése a gyilkos lelkiállapo­tainak, a tett elhatározásától kezdve a büntetés megkezdéséig, amilyen bizonnyal nincs több a világirodalomban. A szerző nyílt kártyával játszik. A bűnös kilétét nemcsak tudjuk, de vele reszketünk és szenvedünk az első pillanattól. Útközben a lélek különös titkaira bukkanunk. Dosztojevszkij (...) nem retten vissza attól, hogy lelki életünket folytonos ellent­mondásaival, összefüggéstelenségeivel és paradoxaival együtt ábrázolja. Zavarosságában az író beteges agymunkáját látták... Ma már tudjuk, hogy a lélek folyama valóban nem sima és logikus folyam... S kivált egy gyilkosnál! (Babits Mihály) Shakespeare óta valószínűleg Dosztojevszkij volt a világirodalom legnagyobb lélekalkotója és Pascal óta a legmohóbb szív. (Cs. Szabó László) Hitvány az ember... és hitvány, aki emiatt hitványnak mondja. (F. M. Dosztojevszkij)