Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Dosztojevszkijt nem véletlenül tartják a lélektani regények mesterének, írásaiban gyakori, hogy a hangsúlyt elsősorban a hősök érzelmeire, belső vívódásaira, a lélek legmélyebb rétegeinek feltárására helyezi. Így tesz a Fehér éjszakák megírásakor is, amelynek főhősévé egy álmodozót választ, aki ábrándozásaiban egész regényeket él át. Magányosan és álmaiba merülve rója az éjszakai Szentpétervár utcáit akkor is, amikor találkozik egy különleges lánnyal. Vagy talán ez a találkozás is csak egy álom? A Szelíd teremtés már nem a beteljesületlen vágyakozás története, hanem egy olyan házasságé, amelyben egyik fél sem érti meg a másikat, és mindketten hallgatásba burkolóznak. A kimondatlanul maradt szavak feszültséghez, majd tragédiához vezetnek… A Proharcsin úr című írásában Dosztojevszkij kétféle világnézetet ütköztet egymással, miközben újfent a lélek rejtelmeit boncolgatja, és rámutat arra is, hogy végül „a halál lerántja a takarót minden titkunkról”. Ami ezt a három művet összekapcsolja, az Dosztojevszkij utánozhatatlan zsenialitása. Stílusa annyira egyedi és időtálló, művészete olyan katartikus hatású, hogy annak egész egyszerűen nincs párja a világirodalomban

A félkegyelmű Dosztojevszkij egyik legnépszerűbb és legnagyobb hatású regénye - ellentmondásos remekmű, amelynek nemcsak kritikai utóélete, hanem már születése sem volt mentes a szélsőségektől, a végletek közötti ingázás jellegzetesen dosztojevszkiji vonásától. A hitelezői elől külföldre menekült, adósságait szerencsejáték-függőséggel tetéző szerző ugyanis bevallottan nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint egy "tökéletes szépségű személyiség" ábrázolását. A krisztusi vonásokkal felruházott címszereplő, miután éveket töltött egy svájci szanatóriumban, Pétervárra érkezik, ahol rögvest szerelmi, pénzügyi és politikai intrikák középpontjába kerül. A társasági életben esetlen, gyermekien naiv és jóságos Miskin herceg felbukkanása ideig-óráig felrázza heves érzelmek és önző érdekek mozgatta környezetét. Ám hiába hősünk minden tragikomikus igyekezete, még a hozzá legközelebb állók, vagyis a lobbanékony Rogozsin, valamint az ellenállhatatlanul gyönyörű, ámde kétes hírű Nasztaszja Filippovna sorsán sem képes javítani - hármójuk szövevényes viszonya végzetesnek bizonyul. A félkegyelmű időtlen klasszikus az emberi természet mélyén rejlő kínzó kételyekről és szenvedélyekről... és a szépségről, amely talán, talán megválthatná a világot."Ezek a Karamazovok, Miskin hercegek, Raszkolnyikovok, ezek az ördöngösök, ezek a megszállottak nem azért lépnek elénk, hogy ezer oldalon át valamilyen különös, érdekes, tanulságos, felemelő vagy megríkató történetet elbeszéljenek; nem, Dosztojevszkij hősei örökké ezt a pillanatot készítik elő, mikor az ember megmutatja lényének eddig nem ismert, fel nem tárt mélységeit, mikor az ember a legmélyebb megalázottságból, szenvedésből, vagy gyalázatból fordítja arcát Istene felé." Márai Sándor "Egyebek között azon tűnődött el, hogy epileptikus állapotában csaknem közvetlenül a roham előtt (ha ébrenlétben jött rá a roham) volt egy olyan fokozat, amikor a lelki sötétség, a nyomasztó szomorúság közepette némely pillanatban mintegy fény gyúlt az agyában, és lökésszerűen, egyszerre szokatlanul megfeszült egész életereje. Életérzése, öntudata szinte megtízszereződött ezekben a villámgyorsan tovatűnő pillanatokban. Elméjét, szívét rendkívüli fény világította be; mintha egy csapásra lecsillapodott volna minden izgalma, kétsége, nyugtalansága, és feloldódott volna valami derűs és harmonikus örömmel, reménnyel, értelemmel és a végső ok ismeretével teli magasztos nyugalommal."  

A félkegyelmű Dosztojevszkij egyik legnépszerűbb és legnagyobb hatású regénye - ellentmondásos remekmű, amelynek nemcsak kritikai utóélete, hanem már születése sem volt mentes a szélsőségektől, a végletek közötti ingázás jellegzetesen dosztojevszkiji vonásától. A hitelezői elől külföldre menekült, adósságait szerencsejáték-függőséggel tetéző szerző ugyanis bevallottan nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint egy "tökéletes szépségű személyiség" ábrázolását. A krisztusi vonásokkal felruházott címszereplő, miután éveket töltött egy svájci szanatóriumban, Pétervárra érkezik, ahol rögvest szerelmi, pénzügyi és politikai intrikák középpontjába kerül. A társasági életben esetlen, gyermekien naiv és jóságos Miskin herceg felbukkanása ideig-óráig felrázza heves érzelmek és önző érdekek mozgatta környezetét. Ám hiába hősünk minden tragikomikus igyekezete, még a hozzá legközelebb állók, vagyis a lobbanékony Rogozsin, valamint az ellenállhatatlanul gyönyörű, ámde kétes hírű Nasztaszja Filippovna sorsán sem képes javítani - hármójuk szövevényes viszonya végzetesnek bizonyul. A félkegyelmű időtlen klasszikus az emberi természet mélyén rejlő kínzó kételyekről és szenvedélyekről... és a szépségről, amely talán, talán megválthatná a világot. "Ezek a Karamazovok, Miskin hercegek, Raszkolnyikovok, ezek az ördöngösök, ezek a megszállottak nem azért lépnek elénk, hogy ezer oldalon át valamilyen különös, érdekes, tanulságos, felemelő vagy megríkató történetet elbeszéljenek; nem, Dosztojevszkij hősei örökké ezt a pillanatot készítik elő, mikor az ember megmutatja lényének eddig nem ismert, fel nem tárt mélységeit, mikor az ember a legmélyebb megalázottságból, szenvedésből, vagy gyalázatból fordítja arcát Istene felé." Márai Sándor "Egyebek között azon tűnődött el, hogy epileptikus állapotában csaknem közvetlenül a roham előtt (ha ébrenlétben jött rá a roham) volt egy olyan fokozat, amikor a lelki sötétség, a nyomasztó szomorúság közepette némely pillanatban mintegy fény gyúlt az agyában, és lökésszerűen, egyszerre szokatlanul megfeszült egész életereje. Életérzése, öntudata szinte megtízszereződött ezekben a villámgyorsan tovatűnő pillanatokban. Elméjét, szívét rendkívüli fény világította be; mintha egy csapásra lecsillapodott volna minden izgalma, kétsége, nyugtalansága, és feloldódott volna valami derűs és harmonikus örömmel, reménnyel, értelemmel és a végső ok ismeretével teli magasztos nyugalommal."

A XIX. században, amikor szinte divattá vált a hasonmás-téma, a fiatal Dosztojevszkij fantáziáját is megragadja, és Chamissóhoz, Hoffmannhoz, Gogolhoz hasonlóan ő is megalkotja a maga kettévált életű, megkettőződött tudatú hősét, a tragikus és egyben humoros sorsú Goljadkin urat. A szerencsétlen, balsikerekkel és megaláztatásokkal terhes életű kishivatalnok harca a "másikkal", a sikerekben gazdag, pénzzel, életkedvvel, beteljesült szerelemmel, kitüntetésekkel rendelkező fiatalabb önmagával, törvényszerűen kudarcba, tragédiába torkollik. Az író a drámát szinte teljesen belülről ábrázolja, realizmusa úgy villog, hogy irónia és belső megjelenítés szövődik teljesen egymásba. Az emberi lélek küzdelme legnagyobb ellenfelével - önmagával: ez a tárgya Goljadkin címzetes tanácsnok úr történetének. A lélektani ihletésű epika remeklése csak látszólag fantasztikus történet - valójában, mint az igazi lángelmének minden alkotása, mindnyájunk mindennapi története.

„Egyszerre eszembe jutott és átéreztem, mit jelent most rám nézve a vesztés. Föltettem az egész életem.” Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij egyik legismertebb műve a szerelem és a játékszenvedély regénye. A főhőst, Alekszej Ivanovicsot a szerelem sodorja a szerencsejátékhoz, de idővel a játék izgalma feledteti a szerelme iránti vágyat. A történet a képzeletbeli Roulettenburgban, a kaszinójáról híres fürdővárosban játszódik, ahol fokozatosan elmosódik a játék és az élet közötti határvonal. A játékos nem önéletrajzi mű, de Dosztojevszkij maga is gyakori vendég volt a rulettasztalnál, így hátborzongató hitelességgel tudja megjeleníteni, milyen az, amikor a pusztító játékszenvedély teljesen hatalmába keríti az embert. A játékos az Időkapu könyvek sorozat legújabb kötete.

"Az a bolond, furcsa gondolatom támadt, hogy én itt, a játékasztalnál feltétlenül nyerni fogok. Hogy miért, fogalmam sincs, de bíztam benne. Ki tudja, talán azért reménykedtem, mert más lehetőségem nem maradt a menekülésre."

"- Bűn? Miféle bűn? - kiáltott az fel egyszerre tombolva. - Az, hogy megöltem azt az ocsmány, kártékony tetvet, azt az uzsorás vénasszonyt, akinek az elpusztításáért negyven vétkét megbocsátják az embernek, aki a szegények életnedvét szívta, ez lenne bűn? Dehogy törődöm vele, eszem ágában sincs elmosni. Mit böködnek felém mindenfelől: "bűn, bűn!" Csak most látom igazán, micsoda ostobán gyenge jellem vagyok, most, miután rászántam magam, hogy vállalom ezt a felesleges szégyent! Egyszerűen gyengeségből, tehetségtelenségből szántam el magam, meg talán az előny reményében, ahogy ez a... Porfirij tanácsolta! - Bátyám, bátyám, miket beszélsz! Hiszen vért ontottál! - kiáltott fel kétségbeesetten Dunya. - Mindenki ontja - kapott a szón szinte önkívületben Raszkolnyikov -, a vér folyton ömlik, mindig is ömlött a világban, mint a vízesés, mint a pezsgő, és aki elköveti, megkoronázzák érte a Capitoliumon, és utóbb az emberiség jótevőjének nevezik. Nézz körül alaposan, és vedd észre! Én jót akartam az embereknek, és száz és ezer jó dolgot tettem volna e helyett az egy ostobaság helyett, még csak nem is ostobaság, csak ügyetlenség, mert a gondolat maga egyáltalán nem volt olyan ostoba, amilyennek most látszik, a kudarc után. (A kudarc után minden ostobaságnak látszik!) Ezzel az ostobasággal csak azt akartam elérni, hogy független legyek, hogy megtegyem az első lépést, megszerezzem az eszközöket, akkor aztán mindent elsimított volna a mérhetetlenül nagyobb haszon. De én, én... az első lépést sem bírtam ki, mert hitvány vagyok! Ez itt a lényeg! De azért sem fogom a ti szemetekkel nézni magamat: ha sikerült volna, koronát tesznek a fejemre, így meg csapdában vergődöm!"

Vári Erzsébet új fordítása 2004-ben jelent meg először, munkájában a régebbi, archaizáló nyelv helyett az új, városi stílust használja. Így ír stílusválasztásáról: „Az újabb kutatások azt is bizonyítják, hogy Dosztojevszkij korának szinte minden nyelvi rétegéből merített írás közben (…) gyakran a szleng határát súroló pétervári mindennapi beszédmód elemeit, sőt barátai vagy saját önálló szóhasználatait is beépítette művébe. Ezenközben szándékosan nemegyszer tartózkodott az egyértelmű, lezárt nyelvi megoldásoktól is. (…) A mű többértelműsége és a nyelv és a nyelvfelfogás folyamatos változása miatt van szükség mindig újabb és újabb fordításokra – újraértelmezésekre.” Vári Erzsébet

Dosztojevszkij ?számára – írja Rosa Luxemburg, a forradalmár asszony – »kizökkent az idő«, amikor látta, hogy egyik ember megölheti a másikat. Nem lelheti békéjét, mert ismeri azt a felelősséget, amely ezért a szörnyűségért valamennyiünket terhel. Aki csak egyszer is átélte az ő Raszkolnyikovját… az többé sohasem rejtőzhet el a maga csigaházacskájába, a filiszterség és az önhitt egoizmus tojáshéjába…" A Bűn és bűnhődés a mély és tiszta szellemű, de ellentmondásokkal küzdő s meghasonlott lelkű géniusz legzártabb, legművészibb gonddal szerkesztett alkotása. Talán ezzel magyarázható, hogy világszerte a Bűn és bűnhődés lett életműve legismertebb darabja. A páratlan lélekábrázolás, az emberi jellemek szuggesztív erejű rajza, a magával ragadó stílus, a mesteri kompozíció, a kapitalista nagyváros sikátorainak, piszkos bérkaszárnyáinak, fojtott levegőjű odúinak szorongatóan hiteles képe az írásművészet halhatatlan alkotásai közé emeli művét. A „detektívregényből” így lesz klasszikus remek, minden idők egyik legmegrázóbb lélekrajzregénye.

Az író első nagy regényének a hőse Raszkolnyikov, nyomorgó pétervári diák úgy érzi, hogy rá nem érvényesek a köznapi erkölcsi törvények, joga van még a gyilkossághoz is. Hideg fővel gondolja végig, hogyan teszi el láb alól Ivanovnát, a kártékony uzsorásasszonyt. Raszkolnyikov úgy véli, hogy a "nem közönséges" (napóleoni típusú) ember joggal követ el bűnt, ha eszméjét másképpen megvalósítani nem tudja. Tettét próbának szánja: valóban olyan nagy-e a lelkiereje, olyan éles-e az értelme, megérdemli-e a szabadságot, uralkodásra született-e vagy a közös emberi sorsok rabszolgájának? A végzetes kísérlet nem sikerül: nemcsak a gonosz vénasszonyt, hanem annak együgyűen jóságos húgát is meg kell ölnie, tehát rosszul számított logikai számításból, a feltámadó lelkiismeretfurdalása pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy nem Napóleon típusú érzéketlen világhódító. Az író két lehetőséget villant fel Raszkolnyikov előtt: vagy öngyilkos lesz, mint Szvidrigaljov, aki megmérgezte feleségét, vagy a prostituálttá lett Szonya példájára vállalja a szenvedést, a bűnhődést.

„Nekem most roppant sok gondolatom támad, látja, ez épen olyan, mint a mi Oroszországunk. Azok az ördögök, amelyek kijöttek az emberből és bementek a disznókba – az mind csupa kór és miázma, és tisztátalanság, mind csupa ördögök és manók, amelyek sokra gyültek századok alatt a mi nagy beteg Oroszországunkban. Oui, cette Russie, que j’aimais toujours. De egy magasabb eszme és magasabb akarat igéje meg fogja őt illetni, és kimennek belőle mind az ördögök, piszkok, aljasságok, amelyek a felületén összegyültek és magok fogják kérni, hogy a disznóba bemehessenek. Sőt talán már be is mentek.”

F. M. Dosztojevszkij legismertebb muve A játékos, a szerelem és a játékszenvedély regénye. A fohost a szerelem sodorja a szerencsejátékhoz, de idovel a játék izgalma feledteti a szerelme iránti vágyat. A történet Roulettenburgban, a kaszinójáról híres fürdovárosban játszódik. Itt egy nemzetközi társaság verodik össze jobb sorsra érdemes, de kiúttalan személyekbol, akiknek legfobb céljuk a pénzszerzés. Bár nem önéletrajzi mu, de Dosztojevszkij maga is gyakori vendég volt a rulettasztalnál. A játékost egy lejáró tartozása miatti pénz- és idozavarban írta meg. A muvet korábban a Katona József Színházban is színpadra vitték, többek között Bán János, Básti Juli, Cseh Tamás, Gobbi Hilda és Udvaros Dorottya szereplésével. A játékos Szabó Endre felújított fordításában jelenik meg az Alinea Kiadó Klasszik sorozatában.

Akárcsak a Bűn és bűnhődés vagy az Ördögök: Dosztojevszkij e legérettebb – s egész életművét betetőző – alkotása is egy valóságos bűntény elemeiből nőtt irodalmi remekké. Jellemeiben, történésében, filozófiájában mintegy összegeződik az író teljes élettapasztalata; a páratlan pszichológiai hitelességgel motivált bűnügyi történet kibontása során Dosztojevszkij bölcseleti és művészi nézeteinek végső szintézisét fogalmazza meg. A Karamazov család tagjai: az apa és fiai az erjedő, felbomló múlt századi orosz társadalom sorsának hordozói. „A régi, a vad, a féktelen Oroszország elpusztítja önmagát – írja a mű alapeszméjéről Sőtér István –, de felnő egy új nemzedék, mely a jóság, a szeretet, az emberiesség jegyében él majd, s begyógyítja a Karamazovok ütötte sebeket.”

1869-ben egy anarchista társaság tagjai megölték egyik társukat, mert szembefordult vezérükkel. Az eset igazolta Dosztojevszkij aggodalmait az Oroszországot fenyegető sötét jövőről, és illett regényfolyam-tervébe, melynek főhőse az Istentől elfordult, felsőbbrendű, bűnös, de megváltás után vágyó, aláhulló és feltámadó ifjú figurája lett volna. Ördögökbéli megtestesülése Nyikolaj Sztavrogin: a szép, okos, büszke, de kétségek közt vergődő fiatalember, aki unalmában túllép minden határt, élvezi gaztetteit, és később hiába vezekelne, összeomlik alattuk. A kisvárosi miliőben játszódó regény komikus szereplőiben mind él egy-egy végzetes eszme, melyet ő tehetetlenül fölerősít bennük: egyikük az istenember, másikuk az emberisten képével, az ál-forradalmár a gyilkos manipulációival, apja a liberálisok talajtalan álmodozásaival, a hölgyek heves vagy odaadó szerelmükkel, Tyihon sztarec pedig önnönmagával szembesíti; és folytathatnánk a sort, de a lebilincselően izgalmas krimi szálait illetlenség volna előre felfejteni.

Dosztojevszkij számára – írja Rosa Luxemburg, a forradalmár asszony – »kizökkent az idő«, amikor látta, hogy egyik ember megölheti a másikat. Nem lelheti békéjét, mert ismeri azt a felelősséget, amely ezért a szörnyűségért valamennyiünket terhel. Aki csak egyszer is átélte az ő Raszkolnyikovját… az többé sohasem rejtőzhet el a maga csigaházacskájába, a filiszterség és az önhitt egoizmus tojáshéjába…

Az író így vallott a Bűn és bűnhődés mellett mindmáig legnagyobb hatású és legnépszerűbb művéről: „Egy tökéletes szépségű embert szeretnék ábrázolni. De nincs ennél nehezebb a világon, különösen most… A szép az eszményi, de se a mi eszményünk, se a civilizált Európáé nincs még kidolgozva. Csak egy tökéletesen szép személyiség van a világon: Krisztus…” Dosztojevszkij tehát félreérthetetlenül kimondja, hogy művének hőse, Miskin herceg nem más, mint a XIX. század orosz társadalmába helyezett „földöntúli jellemű” lény. Vajon mit hozhat a világnak ez az eszményi szépségű ember? Elcsitíthajta-e a szenvedélyeket, diadalmaskodhat-e a pénz, az önzés hatalma felett, és egyesítheti-e embertársait a szenvedés és a szeretet jegyében? … Ezt a kérdést tárja az olvasó elé gyönyörű regényében az író. S a sokszálú történet elbeszélése során a maga teljességében mutatkozik meg a géniusz írásművészete: előttünk áll mind a tragikus, mind a lírikus, mind a szatírikus Dosztojevszkij.