Kabos Ede

Kabos Ede neve nem igazán ismert, még a magyar irodalomtörténet iránt oly fogékony bölcsészhallgatók körében sem. Hacsak Az Érdekes Újság Dekameronja kapcsán nem. Ez a tízkötetes mű, amely 100 kortárs (20. század eleji) novellistát mutat be egy-egy írásukon s rövid életrajzukon keresztül, Kabos szerkesztői munkáját dicséri. Elsősorban tehát újságíró volt - több lapnak munkatársa, szerkesztője. Amellett, álnéven, színdarabokat is írt. Hídként szokták emlegetni Vajda János és Ady között, mivel ő hívta fel jó barátja és a nyugatosok figyelmét Vajda költészetének modern vonásaira. E kötetben található elbeszélései a nagyvárosi élet, valamilyen okból a mindennapok fölé emelkedő, apró történéseinek éles megfigyeléséről adnak tanúságot. Egy idősödő színész korábbi felelőtlen kalandjának következményei, utóélete a féltékenység színeváltozásai szépreményű fiatal lány önfeladása mások boldogulásáért - egyszerű emberek hétköznapi tragédiái, s a pénz, a vagyon utáni, mindent elsöprő sóvárgás víziója, fantomképe elevenedik meg a lapokon. 

Kabos ?Ede (Nagykároly 1864 – Abbázisa 1923) Író és hírlapíró. Középiskoláit elvégezve Budapesten bölcsészeti előadásokat hallgatott, de a tanári pálya helyett a hírlapíróit választotta. Előbb az Egyetértésnél dolgozott, majd a Pesti Naplónál, Mikszáth Országos Hírlapjánál és a Budapesti Naplónál (melynek szerkesztője is volt) mint tárcaíró és az országgyűlési rovat vezetője. 1913-ban Az Érdekes Újság c. hetilap szerkesztője lett. A Pesti Hírlap egyik vezércikkírója. A Petőfi Társaság 1902-ben megválasztotta tagjának. Regényeket, elbeszéléseket és drámákat írt; mint a naturalisták tanítványát szigorú tárgyilagosság jellemzi, s inkább a jellemzés élességére, mint a cselekvény érdekességére törekszik; világfelfogása kissé komor. Sziverics Borbála, a megejtett nemesbolvári tanítónő naplója ez a könyv. Magáról így ír benne: „Hát mit keresek én még ebben az országban? Azt a hat lépést, amennyivel átlépem ezt az országot, egyszer megtettem. Kezdjem elölről? Menjek visszafelé? Már nem is érdekel. Két különös ember pillanatokra megkapta a lelkemet: egy halandó gnóm, s egy halhatatlan férfi. Már nincsenek. Éppen csak ők nincsenek. Akik mellett elhaladtam, élnek; akiknél megálltam, meghaltak. Jobb nekem meg nem állni. Nem akarok elérzékenyülni, nem idézem lelkem elé az egyiknek üveges tekintetét, a másiknak utolsó mosolyát, nem akarok emlékezni, visszanézni – megyek… utazom messzire, nagyon messzire. – Ott van, arra messze, a világ. Mondd meg, hogy kimentem a világba, ahol elférek. A világban sem fogok elveszni, mert mindenütt az maradok, aki vagyok: Sziverics Borbála.”