Elmer István

Somorjai Ádám bencés szerzetes (1952) huszonhat évet élt Rómában: 1984-1986 között tanulmányi céllal, 1993-tól 2016-ig egyházi beosztásokban. Ez idő alatt doktori címet szerzett erkölcsteológiából, dolgozott a bencés rend központi házában, majd hosszabb ideig a szentszéki államtitkárságon. A Három pápa magyar írnoka címmel megjelent, Ádám atya életútjáról szóló beszélgetőkönyv után a mostani kötet, melyben ismét Elmer Istvánnal beszélget, Rómáról és a Vatikánról - a Szentszékről - olyan közelképet nyújt, amellyel az "örök városba" látogató turista, s akár egyházi személy sem találkozhat. Sajátos fénytörésben ismerhetünk meg jelentős egyházi méltóságokat, egyben a római, vatikáni élet ünnep- és hétköznapjainak sodrába kerülünk. A könyv élvezetes olvasmány, miközben betekintést enged a világegyház központjának, hivatalainak működésébe, a pápai diplomáciának, Rómának és a Vatikánnak olykor történelmi, olykor mindennapi viszonyaiba, és ízelítőt kapunk a római - itáliai - emberek mentalitásából is. Ádám atya arra is kitér, látszik-e Magyarország Rómából, és megtudhatjuk azt is, mit értsünk a "Mi is rómaiak vagyunk" fejezetcímen.

Korzenszky Richárd bencés szerzetes 1941-ben született Csornán. Magyar–orosz szakos diplomát szerzett az ELTE-n. A bencések győri, majd pannonhalmi gimnáziumában tanított, tíz éven át igazgatója volt a pannonhalmi középiskolának. Oktatott a rend főiskoláján, s kiemelkedő pedagógiai tevékenységét már 1990 előtt országosan elismerték. Később felkérésre részt vállalt az oktatáspolitika alakításában. 1994-ben rendje megbízta az időközben visszakapott ősi tihanyi bencés apátság életének szervezésével és vezetésével. Rövidesen széles körben ismert szellemi és spirituális központ jött létre az I. András király által 1055-ben alapított monostor körül. Számos könyve jelent meg, jegyzetek, esszék, elmélkedések műfajában adja közre gondolatait, s figyelemre méltó fordítói munkássága is. Richárd atya 2018-ban, életkorára tekintettel, lemondott perjeli megbízatásáról.Az Ajándékként fogadom el című interjúkötetben Richárd atya megismertet élettörténetével, közben kifejti a szerzetességgel, papsággal, tanári hivatással kapcsolatos gondolatait. Következő szavai életprogramként is fölfoghatók: „Az ember élete zarándokút, amelyen előbb-utóbb el kell jutnia abba az állapotba, amikor képes megkülönböztetni a lényegest és a lényegtelent, függetleníteni tudja magát a fölösleges zajoktól. Ez mindenképpen fegyelmet igényel.”

Korszerűtlen írások olvashatók ebben a könyvben. Korunk embere mintha annyit sem hinne el, hogy élete romjain mindig kinyílik a virág. Egydimenziósnak, történet nélkülinek képzeli el az életét, vagy nem is képzeli el, hanem csak éli öntudatlanul, kimaradva saját sorsából. Közömbös, s ezt gondolja korszerű életszemléletnek. Ez a korszerűség azonban önáltatás. Ilyen értelemben korszerűtlenek a kötetben található kisregények és novellák szereplői. Én a sorsára ébredő embert szeretem. Aki nem zárja le szelleme látóhatárát az ösztönök kielégítésénél. Aki értelmével képes befogadni azt, amit hinni érdemes. Azzal a meggyőződéssel, mint a kötet címadó művében József, fölismerve Máriában MÁRIÁT: „Mária, Mária, nem értem, de hiszem. Fölemelkedik általad a világ.” Ebben a fölemelkedő világban lélegeznek – emberségükkel újra és újra megküzdve, romon virágot nevelő elszántságukkal – az egyes írások „korszerűtlen” hősei.

A bolondajtó című kisregény az 1990-es évek délszláv háborújának idején játszódik. A történet azonban túlmutat a pillanatnyi helyzeten: a minden korban, minden körülmények között előforduló, az ember lényegét érintő lelki választásról szól. Hogyan juthatunk el az adott történelmi létezés viszonyai között – legyenek azok nyugalmasak, kellemesek, békések, vagy mint ebben a műben, keservesen megpróbálók – az élet teljes távlatának felismeréséig, a földi létezésen túlmutató bizonyosság kereséséig. A kisregény fiatalember hőse a véletlen folytán – a véletlen persze üres szó, a belső út törvényéről van szó – annak köszönheti megmenekülését az ellenség elől, hogy magára ölti, mintegy álruhaként a ferences szerzetesi ruhát. Hogyan válik belsővé ez a kényszer szülte külső választás? Mire véget ér a város ostroma, s megszületik a fegyverszünet, milyen felismerésig jut el a lélek? A Violin című kisregény – kimondatlanul, de felismerhetően – Antonio Vivaldi Velencéjébe vezet el minket. A maestro egy leánynevelő intézet énektanára, katolikus pap és zeneszerző. Velence, ez a tengeren lebegő város a kifinomult művészet szeretetének és keresésének szépséggé emelkedő környezete. A művészet folyamatosan arra tesz kísérletet, hogy felnyissa az ember tekintetét a látható világon túli láthatatlan felé, amely láthatatlan világ életünk elválaszthatatlan, lényegi meghatározója. A zeneszerző ezért tesz újra és újra kísérletet – a teljesség utáni vágytól hajtva – a tökéletes mű megkomponálására. Ihletadóként az egyik növendékleány hangja szolgál számára. A környezet azonban félreérti ezt, s arra gondolnak, az idősödő pap-művész szerelmi történetének tanúi…

Az ember természetének velejárója bűnök elkövetése. Lehet gondolattal, szóval, cselekedettel vagy akár mulasztással. És ahol felüti a fejét a bűn, az embernek meg kell küzdenie annak súlyával. A külső büntetést a mindenkor érvényes jogrend szabja meg, a belső büntetést a lelkiismeret rója ki.A Találkozás az ördöggel egy dalmáciai nyaralás során játszódik. A házaspár egy furcsa gyilkossági ügybe keveredik. Csakhogy ki az áldozat, és ki a tettes? Erre a kérdésre keres választ a regény, a krimik megszokott világától eltérő módon, a szépirodalom eszközeivel. Az Alattunk a pokol szobrász főhőse az embert szeretné megmintázni. De milyen az ember, milyen módon ragadható meg valódi természete? Ennek a művészi töprengésnek az útján – többszöri kudarcot követően – végül egy járvány idején vállalt önkéntes munka során jut el ahhoz a tapasztalathoz, amelynek hatására formálódik az anyag a keze alatt: íme, az ember!

Folyójáró, tengerszerető ember vagyok. Ismerem a sodorvonalak, az áramlatok természetét. És ismerem a bójákat, amelyek a víz, a nagy víz sodrásában-áramlásában kijelölik az irányt, a hajózás útját; határt szabnak, normát állítanak. Úszás közben is figyelmeztetnek a határokra. Így figyelmeztetnek sors- és történetbóják az emberélet hajózható, megúszható útjára. A bóják a változásokban az állandóságot képviselik, a téridőben a Mindenségre irányítják a lélek figyelmét, a teljesség biztos pontjára, irányjelzőjére, amelyhez – akihez – viszonyíthatjuk létezésünket. „Ez a megtestesülés emelt, és ragadott magával mindent, ez az egyetlen élet, amely összeráncolódott ott az úttest szélén, s mintha megértettem volna valamit a föltámadásból, vagy legalább abból, miért himbálódznak a bóják az áramlatban.”