Elmer István

Folyójáró, tengerszerető ember vagyok. Ismerem a sodorvonalak, az áramlatok természetét. És ismerem a bójákat, amelyek a víz, a nagy víz sodrásában-áramlásában kijelölik az irányt, a hajózás útját; határt szabnak, normát állítanak. Úszás közben is figyelmeztetnek a határokra. Így figyelmeztetnek sors- és történetbóják az emberélet hajózható, megúszható útjára. A bóják a változásokban az állandóságot képviselik, a téridőben a Mindenségre irányítják a lélek figyelmét, a teljesség biztos pontjára, irányjelzőjére, amelyhez – akihez – viszonyíthatjuk létezésünket. „Ez a megtestesülés emelt, és ragadott magával mindent, ez az egyetlen élet, amely összeráncolódott ott az úttest szélén, s mintha megértettem volna valamit a föltámadásból, vagy legalább abból, miért himbálódznak a bóják az áramlatban.”

Korszerűtlen írások olvashatók ebben a könyvben. Korunk embere mintha annyit sem hinne el, hogy élete romjain mindig kinyílik a virág. Egydimenziósnak, történet nélkülinek képzeli el az életét, vagy nem is képzeli el, hanem csak éli öntudatlanul, kimaradva saját sorsából. Közömbös, s ezt gondolja korszerű életszemléletnek. Ez a korszerűség azonban önáltatás. Ilyen értelemben korszerűtlenek a kötetben található kisregények és novellák szereplői. Én a sorsára ébredő embert szeretem. Aki nem zárja le szelleme látóhatárát az ösztönök kielégítésénél. Aki értelmével képes befogadni azt, amit hinni érdemes. Azzal a meggyőződéssel, mint a kötet címadó művében József, fölismerve Máriában MÁRIÁT: „Mária, Mária, nem értem, de hiszem. Fölemelkedik általad a világ.” Ebben a fölemelkedő világban lélegeznek – emberségükkel újra és újra megküzdve, romon virágot nevelő elszántságukkal – az egyes írások „korszerűtlen” hősei.

Az ember természetének velejárója bűnök elkövetése. Lehet gondolattal, szóval, cselekedettel vagy akár mulasztással. És ahol felüti a fejét a bűn, az embernek meg kell küzdenie annak súlyával. A külső büntetést a mindenkor érvényes jogrend szabja meg, a belső büntetést a lelkiismeret rója ki.A Találkozás az ördöggel egy dalmáciai nyaralás során játszódik. A házaspár egy furcsa gyilkossági ügybe keveredik. Csakhogy ki az áldozat, és ki a tettes? Erre a kérdésre keres választ a regény, a krimik megszokott világától eltérő módon, a szépirodalom eszközeivel. Az Alattunk a pokol szobrász főhőse az embert szeretné megmintázni. De milyen az ember, milyen módon ragadható meg valódi természete? Ennek a művészi töprengésnek az útján – többszöri kudarcot követően – végül egy járvány idején vállalt önkéntes munka során jut el ahhoz a tapasztalathoz, amelynek hatására formálódik az anyag a keze alatt: íme, az ember!