László Eörsi

E tanulmánykötetben 66 nő szerepel, akik az 1956-os forradalom és szabadságharc idején egy-egy harcoló csoportban fegyverrel vagy vöröskeresztes tevékenységgel, élelemellátással, netán röpcédulák előállításával vettek részt a szabadságért és függetlenségért folytatott küzdelemben. Kevéssé ismert forradalmárok mellett olvashatunk itt híres nőkről is, mint Tóth Ilonáról, akiről jelenleg is élénk viták folynak, személyiségének értékelése már 1957 óta megosztja a közvéleményt. A kötet szereplői között találjuk Wittner Máriát is, akinek személye szintén éles vitákat vált ki.

Ma ?már közismert a fegyveres felkelés jelentősége a forradalomban. Enélkül elképzelhetetlen lett volna az 1956. októberi szovjet támadás visszaverése, Gerőék eltávolítása a hatalomból, a többpártrendszer kereteinek megteremtése, a semlegesség bejelentése. A felkelők reménytelennek tűnő heroikus küzdelme adott erőteljes nyomatékot a korábban irreálisnak tartott forradalmi követeléseknek, amelyek az országos politikai eseményeket is döntő mértékben befolyásolták a forradalom alatt.A fegyveres felkelést a fegyveres csoportok, ezek között is a VIII. kerületi csoportok aspektusából vizsgáljuk. E közösségeknek természetesen, amellett, hogy a forradalmat szolgálták, önálló céljuk is volt, vezetőiket különféle ambíciók vezérelték, a „srácok" is különböző indítékokból vállalták a kockázatot. Mindegyik csoportnak megvan a maga önálló története. Több kritikusom hányja a szememre: „szerelmese vagyok a tényeknek". Szenvedélyem azzal magyarázható, hogy a felkelőcsoportok nem közszereplőkből álltak, történetüknek van egy sajátos, a résztvevők szemszögéből – ha úgy tetszik, „békaperspektívából" – fölfogható aspektusa, amely csak részben értelmezhető a nagypolitikai dimenziókban fölfogott, nagybetűs Történelem összefüggésében. Másrészt elengedhetetlennek tartom a résztvevők tényleges tevékenységének, és a valóságos események rekonstrukcióját, annál is inkább, mivel túlságosan teret nyertek a köztudatban a jóhiszeműen terjesztett legendák, és a szándékos torzítások.

"A november 4-ei szovjet támadás egyik fő iránya a legnagyobb felkelőközpont, a corvinisták ellen irányult, akik az Üllői út, Nagykörút kereszteződésénél rendezkedtek be. E felkelő csoportok felvették ellenük a harcot, de bázisaikat rövidesen aknázni kezdték. Így az ellenállás ott reménytelennek tűnt, és ezért már 4-én este vagy 5-én fegyveresen elhagyták a körzetüket. Egy kb. 350 fős egység a Víg utcai rendőrkapitányságon és a mellette lévő épületekben gyűlt össze, egy másik, ennél jóval kisebb részleg pedig a szintén VIII. kerületi Jázmin utcai iskolába vonult. Többen a Corvin mozi környékén maradtak, és kis létszámú osztagokban folytatták a harcot (nem kis veszteségeket okozva a betolakodóknak), mások letették a fegyvert és hazamentek.(…)Nincsenek kellő bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy kinek a kezdeményezésére alakult ki ez az új bázishely, de nyilvánvalóan szervezetten, vezetőik irányításával kerültek ide a felkelők. Állítólag Pongrátz Gergely főparancsnok (agronómus) már 4-én hajnalban bejelentette, hogy a VIII. kerületi kapitányságra megy, ha a Corvin nem védhető tovább.A felkelők egy része a közeli Rákóczi téren folytatta a harcot. Mások a szomszédos csarnokot őrizték a tolvajok ellen (mérsékelt sikerrel). Az italozást úgy gátolták meg, hogy belelőttek hordókba.A parancsnokok a kapitányság épületében tartották a megbeszéléseiket, csak sejthetjük, hogy miről. Állítólag „a szétvert csoportok parancsnokai egymást okolták az ellenforradalom gyors összeomlásáért, ebből kifolyólag súlyos nézeteltérések és fenyegetések keletkeztek…” Több adat utal arra, hogy a budapesti fegyveres harc folytatását kilátástalannak ítélték. Ennek kapcsán szó esett Iván Kovács László (raktáros) „árulásáról” és ártalmatlanná tételéről is.”