Katalin Eszterhai

"Mesélni szeretnék a szeretetről, arról az erőről, ami képes megváltoztatni sorsokat, képes kitágítani az emberszíveket, ami hol elbűvöl, hol összetör(...) Mesélni szeretnék róla, hogy ne csak egy tartalom nélküli szó legyen, hogy az élet végtelen táncában el ne felejtsük: habezárjuk a szívünket, nem marad más, csak a sötétség, és ha majd eljön az idő, amikor már nem nekünk süt a nap, amikor már nem akarjuk látni, hogy boldog madárrajok szelik át a kék eget, akkor majd hiányozni fog egy szerető kéz, ami kezünkre kulcsolódhatna, a biztonsággal tartó kar, ami átölelhetne... Mesélni szeretnék az elfogadó, felemelő szeretetről, arról az érzésről, ami táplál, amiért érdemes felállni, ha elesünk..." Különös dolog a szeretet. Amikor fiatalok vagyunk, még tudunk magától értetődő módon, őszinte szívvel szeretni, de ahogy múlnak az évek, a temérdek csalódás és a hétköznapi gondok megkeményítik a lelkünket. Eszterhai Katalin úgy véli, ennek nem feltétlenül kell így lennie.Inspiráló történeteit és felemelő visszaemlékezéseit olvasva újból rátalálhatunk az embertársainkat és a világot nyitott szemmel és lélekkel szemlélő gyermeki énünkre, és visszacsalogathatjuk a derűt az otthonunkba. A Szeretném majd elmondani: szerettem elgondolkodtató, szívet melengető munka, amely megtanít minket a világ, mások, és nem utolsósorban önmagunk szeretetére.

Eszterhai Katalin újságíró, szerkesztő, televíziós producer. 1987-ben férjével és lányaival együtt Olaszországba költöztek, majd két év római tartózkodás után Kanadában lelték meg új hazájukat. Idáig három kötete jelent meg az Alexandra Kiadó gondozásában, az Akaratunk gyógyereje (2016), a Majdnem Esterházy (2017), illetve a Légy az élet csodálója (2018). "Mesélni szeretnék a szeretetről, arról az erőről, ami képes megváltoztatni sorsokat, képes kitágítani az emberszíveket, ami hol elbűvöl, hol összetör(...) Mesélni szeretnék róla, hogy ne csak egy tartalom nélküli szó legyen, hogy az élet végtelen táncában el ne felejtsük: ha bezárjuk a szívünket, nem marad más, csak a sötétség, és ha majd eljön az idő, amikor már nem nekünk süt a nap, amikor már nem akarjuk látni, hogy boldog madárrajok szelik át a kék eget, akkor majd hiányozni fog egy szerető kéz, ami kezünkre kulcsolódhatna, a biztonsággal tartó kar, ami átölelhetne... Mesélni szeretnék az elfogadó, felemelő szeretetről, arról az érzésről, ami táplál, amiért érdemes felállni, ha elesünk..." Különös dolog a szeretet. Amikor fiatalok vagyunk, még tudunk magától értetődő módon, őszinte szívvel szeretni, de ahogy múlnak az évek, a temérdek csalódás és a hétköznapi gondok megkeményítik a lelkünket. Eszterhai Katalin úgy véli, ennek nem feltétlenül kell így lennie. Inspiráló történeteit és felemelő visszaemlékezéseit olvasva újból rátalálhatunk az embertársainkat és a világot nyitott szemmel és lélekkel szemlélő gyermeki énünkre, és visszacsalogathatjuk a derűt az otthonunkba. A Szeretném majd elmondani: szerettem elgondolkodtató, szívet melengető munka, amely megtanít minket a világ, mások, és nem utolsósorban önmagunk szeretetére.

„Tizenöt ?éve már, hogy édesanyám életének kereke körbefordult, a vég és kezdet összeért. (…) Hogy mindkettőnk lelke megnyugodjon, hogy – tisztán lássuk azt, hogy nincs más bilincs rajtunk, mint az, amit önmagunk rakunk fel magunkra –, leveleket írok neki, pontosan negyvenkét napra szólót, útravalóul, mert a régi halottaskönyvek szerint ennyi idő kell ahhoz, hogy anyám lelke és én, az evilági lánya, a vélt és valós sérelmeket jóvátegyük, hogy ne érezzük azok terhét, hogy megnyugodjunk, és hogy legyen időnk ahhoz, hogy valamennyiből gyönyörű emléket alkossunk.” Eszterhai Katalin új könyve negyvenkét, az édesanyjához írt levelet tartalmaz. Negyvenkét levelet, amelyet a szerző sosem küldött el, hiszen már nem volt kinek és hová küldeni. Egyfajta halottaskönyv ez, amely másfél évtized után vállalkozik arra a feladatra, hogy végigkísérje az eltávozott lelkét a haláltól a kölcsönös elengedésig és megnyugvásig. Megkésett gyászmunka? Eszterhai Katalin könyve arra tanítja az olvasót, hogy sosem késő egymáshoz fordulni, és elmondani azt, amit még el kell mondani. Sosincs túl késő a szeretethez.