Marlitt Eugenie

"A toronyszobában végül is kialudt a függõlámpa, de ez nem lehet ok arra, vélte Lilly, hogy a zsalukat behajtsa és álomtalan szemét álomra hunyja. A Kékszakáll odaát bizonyosan lefeküdt, és nyugovóra tért fekete és fehér szolgaszemélyzete is. így õ büntetlenül kémlelhet át a kerítésen a tilos, félelmes és mégis annyira vonzó csodák után. Zajtalanul kiosont a folyosóra, odabátortalankodott a kertre nyíló ajtóhoz anélkül, hogy Dora, aki az öreg Sauerrel együtt még a konyhában tartózkodott, észrevette volna? Ekkor leírhatatlanul megható, emberi hangot hallott. Nem valami legyûrt fájdalom utórezgése ez? Vagy titkolt, boldogtalan vágyakozásé? De nem, mégsem emberi hang. Cselló szól, és a hangok az újból megnyílt toronyablakból ömlenek ki az elpihent éjszakába. Lilly mozdulatlanul figyelt, nem gondolt arra, hogy könnyû papucsban áll a nedves kavicson és hogy világos muszlinruhájának szegélye holnap árulója lehet. Lehetetlen, hogy ugyanaz az ember csalhasson ki ilyen hangokat a lélektelen hangszerbõl és tegyen tanúságot dalban meghatott lelkérõl, aki vadul és gõgösen ûzi maga alatt lovát és aki védtelen asszonyokat vet fogságba és õriz cerberusként..." A szerzõrõl: Eugenie Marlitt a XIX. század második felében a németországi romantika sikerszerzõje volt. Kereken tíz regényt írt, melyek több kiadásban magyarul is megjelentek.

"Claudius úr huszonegy éves fiatalember volt akkor, telve szenvedéllyel s rajongással? Egy nõt szeretett, oly forrón, hogy én nem vagyok képes azt Önnek leírni. Volt egy barátja, kit egész bizalmával megajándékozott, s kiért nagyon sokat áldozott. Egy napon arra a meggyõzõdésre kellett jutnia, hogy a nõ és a barát megcsalták, hogy mindkettõ hûtlen lett hozzá. Ezt a férfiak szokása szerint csak vér moshatta le. Párbajt vívtak az áruló asszony miatt, s a barát egy lövést kapott a vállába. A seb magában véve nem volt ugyan veszélyes, ám az elgyengült szervezet cserbenhagyta õt. Dacára a legkitûnõbb orvosok fáradozásainak, többheti ágyban fekvés után meghalt? ? De hát a nõ, a nõ? ? Igen, a nõ. Õ is elhagyta Claudius urat. Egy angollal utazott el."

"A tó bal partján kis halászfalu terült el, száz meg százéves hársak árnyékában szétszórtan álló nyolc alacsony ház, szalmafedeleik éppen csak a fák alsó ágain emelkedtek fölül. Falaikon a vetõ- és merítõhálókkal, ajtóik mellett, a keskeny kis falócákkal, déli oldalukon galagonya- és csipkerózsabokorral környezve csinosan váltak ki a part fehér szélébõl. Ha a német fejedelem tudta volna, hogy az ártatlan Kis-Trianon ötlete végül Franciaország tündöklõ királynéjának fejében megfogan, akkor e kis halászfalu bizonyára sohasem épült volna fel. De a fejedelem nem volt jós, ezért mûve már csaknem száz éve állt a park tava mellett, kívülrõl a legkezdetlegesebb idillt képezve, ám bensejében a legkényesebb emberfiát is kielégítve. A belépõk talpa, amelyre még a part murvája tapadt, közvetlenül a dagadozó szõnyegekhez ért. Nehéz selyemszövetek csillogtak a párnás bútorokon és fedték el a falakat, itt-ott eltûnve a széles tükörlapok mögött. Ha kinn kacérkodtak is a szegénységgel és egyszerûséggel, a fehérre sikált asztalokon mégsem lehetett étkezniük, még kevésbé pedig az édes játék után falócákon megpihenniök. A fejedelmi ház ? amely sarjai egyikének köszönhette létét a kis halászfalu ? õsidõktõl fogva szilárdan ragaszkodott ama szokáshoz, hogy mindegyik trónörökös életének nyolcadik évében egy-egy hársfát ültessen. A tó bal partján levõ, majálisrétnek nevezett kaszáló így történelmi nevezetesség lett. Csak ritkán pusztult el a fejedelmivé tett fák valamelyike, a majálisrét valóságos díszpéldányokkal rendelkezett. Szürke páncélos õsi daliák gyanánt az ég felé törve tartották maguk fölé hatalmas zöld pajzsukat, s megvédték az utánuk jöttékét és gyöngélkedõket. A mai májusi napon Frigyes trónörökös számára következett el a faültetés fontos eseménye..."