Francis Fitzgerald strana 3 z 19

Veľký Gatsby je najslávnejším románom F. S. Fitzgeralda. Dej príbehu je situovaný do 20. rokov 20. storočia, z obdobia prohibície a tzv. džezového veku v USA. Mladý zbohatlík James Gatz, prezývaný aj Veľký Gatsby, a krásna Daisy Buchananová prenikli do sfér lepšej spoločnosti každý po svojom a podobne sa vyrovnávajú aj s novým životným štýlom. Gatsby rozprávkovo zbohatne na ilegálnom obchode s alkoholom, do novej spoločností však nikdy nezapadne, lebo preňho majú ešte stále najvyššie hodnoty medziľudské vzťahy.

A gorgeously illustrated graphic novel adaptation of F. Scott Fitzgerald's beloved American classic. First published in 1925, The Great Gatsby has been acclaimed by generations of readers and is now reimagined as a stunning graphic novel. Jay Gatsby, Nick Carraway, Daisy Buchanan, and the rest of the unforgettable cast are rendered in vivid and evocative illustrations by artist Aya Morton. The iconic text has been artfully distilled by adapter Fred Fordham. Blake Hazard, F. Scott Fitzgerald's great-granddaughter, contributes a personal introduction to the work. This quintessential Jazz Age tale stands as the supreme achievement of Fitzgerald's career and is a true classic of twentieth-century literature. The story of the mysteriously wealthy Gatsby and his love for the beautiful Daisy is exquisitely captured in this enchanting edition.

'I want to give a really bad party. I mean it. I want to give a party where there's a brawl and seductions and people going home with their feelings hurt and women passed out in the cabinet de toilette. You wait and see.' The crackle of gin on ice, the first chords of the band, the low hum of gossip- whether you love or loathe parties, Fitzgerald writes them like no one else. From glittering occasions complete with an orchestra and dancing girls to a fist-fight at the end of a toddler's birthday, this is a dazzling collection of party pieces from the master of celebration. Selected from The Great Gatsby, Tender is the Night and Flappers and Philosophers VINTAGE MINIS: GREAT MINDS. BIG IDEAS. LITTLE BOOKS. A series of short books by the world's greatest writers on the experiences that make us human

Everybody wants to know Jay Gatsby. He is handsome and very rich. He owns a big house, and he has wonderful parties there. But after the music and dancing, does anybody really know who Jay Gatsby is? This is a story of love, money, and secrets. Penguin Readers is a series of the best new fiction, essential non-fiction and popular classics written for learners of English as a foreign language. Beautifully illustrated and carefully adapted, the series introduces language learners around the world to the bestselling authors and most compelling content from Penguin Random House. The eight levels of Penguin Readers follow the Common European Framework nd include language activities that help readers to develop key skills. The Great Gatsby, a Level 3 Reader, is A2 in the CEFR framework. The text is made up of sentences with up to three clauses, introducing first conditional, past continuous and present perfect simple for general experience. It is well supported by illustrations, which appear on most pages.

Dějově bohaté, čtivě a zábavně napsané dílo zalidněné pronikavě vykreslenými postavami vyniká jako hluboká sonda do nejzazších končin individuální lidské existence. V roztančené době divokých večírků sledujeme mladého talentovaného psychiatra, jenž v sobě cítí dar empatie i poslání pomáhat narušeným lidským bytostem. Ty je třeba milovat profesní odosobněnou láskou – a mladý doktor chce být za svou laskavost milován. V osudovém vztahu k mladé pacientce jej život strhává do neovladatelného víru.

Rafinovaný, napínavý román lásky a intrik ze zlatých časů Hollywoodu, to je Fitzgeraldův Poslední kapitán. Příběh skvělých ambicí a podivnou náhodou zrozené milostné vášně stoupá k dramatickým vrcholům a vzápětí se propadá do černých hloubek. Naděje a zoufalství mění v překvapivých chvílích úhel vyprávění a zostřují kontrasty mezi postavami. Osobnost mladého, charismatického a mimořádně schopného filmového producenta, jenž tuší blížící se tragédii, ale dokáže skrývat obavy, se na nejpůsobivějších místech snad vzpírá autorovým prvotním záměrům. Hrdinové románu podléhají v podobných okamžicích nejistotě, zmatkům – a pak v nich k vlastní škodě vášnivě setrvávají. Román, o jehož postavách mnozí tvrdí, že patří k nejživotnějším a nejpřitažlivějším ve světové literatuře, vydáváme v novém překladu, jenž vychází vstříc tajemné a hluboké kráse Fitzgeraldova jazyka.

  Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató-gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta föl. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte, nem alkuvó szigorúsággal, az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt (The Last Tycoon). A végső szívroham 1940 decemberében érte. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: "Még tehetségemmel sem tudtam sáfárkodni" – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle? Olvasói már évek óta nem hallottak felőle; rajongói megdöbbentek halálhírére. Hát élt még Fitzgerald? Csakugyan, mi lett Scottból és ragyogó feleségéből, Zeldából? S a nevek ütemére már zene ébredezik tudatunkban: a boston, a shimmy, a charleston, a tangó ritmusa. Izzadságtól fénylő fekete arcok fáradt mosolya villan a zenekarban, vakító ingmell sötét ellentéteként, amint a kavargó cigarettafüst kék ködén át megszólal a szaxofon, és pergő dzsessz-ritmussal tölti meg a Plaza tánctermét. A parketten karcsú, fiús alakú, rövidre vágott hajú lányok simulnak partnerükhöz. Mosolyuk mindent ígér; körülrajongott elsőbálos lányok, akik már nem sütik le szendén a szemüket, hanem a flapper türelmetlen fölényével rázzák le magukról, a puritán szülők aggódó gondoskodását. Szabad szájúak, merészek, eszesek és szellemesek. New York-i szórakozóhelyeken, Yale, Princeton és Harvard diákbáljain, vidéki klubokban folyik a féktelenül vidám tánc, s a ragtime és a bor pezsgésétől lángolva szökdösnek ki a párok a parkoló kocsikba.

Az Egy éjszaka Chancelorville mellett elbeszélés először az Esquire-ben jelent meg 1935 februárjában, de később a szerző beválogatta a Hajnali takarodó (Taps At Reveille) kötetébe is. A történet nem hosszú: alig nyolc oldalon egy nagyvárosi prostituált, aki a narrátor az elbeszélésben, azt mondja el, amit Lev Tolsztoj egy négykötetes, soha véget nem érő regényben, a Háború és békében. Azt, hogy milyen ocsmány dolog is a háború. Egy precíz kis látlelet az egész kis elbeszélés, de ugyanakkor izgalmas történet is egyben. Csatákkal, sebesültekkel, elesettekkel, szenvedéssel, meneküléssel, bátorsággal és vitézséggel, mindennel, ami csak elképzelhető a háborúban. No, és egy slusszpoénnal: a legtöbb ember, ha teheti, még csak tudni sem akar arról, ami nem is olyan távol, talán épp az orra alatt történik, tudjuk meg ezt a nagy igazságot a kis remekművet végigolvasva. Az Állat (The Fiend) egy gyilkosság, a bosszú és a barátság anatómiája. Egy történet arról, mit érezhet egy ember, ha a felesége és egyetlen gyermeke gyilkosság áldozata lesz, és hogyan áll bosszút azon, aki ezt a galád tettet elkövette. De ugyanakkor elmondja azt is, hogy a bosszún kívül emberség és megbocsátás is van, ha valaki a gonoszságon kívül mást is meglát az ember lelke mélyén. Másrészt megismerjük annak az embernek a lelkivilágát is, aki gaztettet követett el, de magába száll és megbánja tettét. Röviden: a történet elmondja, hogyha az ember képes a megbánásra, akkor megváltozni is képes, még ha a legsötétebb bűnt követte is el a társadalom és egy embertársa ellen. A baleseti osztályt (Zone of Accident) Fitzgerald 1932 őszén kezdte írni, de csak 1935 májusában sikerült befejeznie Ashville-ben. Az elbeszélést a Saturday Evening Post 1935. július 13-án közölte, és 3.000 dollárral honorálta. Ezt a történetet a szerző talán az 1932-ben írt Egy bentlakó (One Intern) társ-elbeszélésének szánta, melynek színtere úgyszintén személyes élmény: a Johns Hopkins Hospital Baltimore-ban. A kórházi légkör mindig nagy hatással volt Fitzgeraldra. Az ottani baleseti osztályt többször is említi Naplójában. Hogy anyagot szerezzen írásaihoz, megpróbálta kihasználni az olvasók akkori élénk érdeklődését az orvostudomány iránt, és 1932 és 1936 között hat elbeszélést is írt kórházi élményei alapján, melyekben főként az orvos és nővér kapcsolatot boncolgatja. Ez a hat elbeszélés az Egy bentlakó (One Intern), Az utolsó eset (Her Last Case), Az alkoholbeteg (An Alcoholic Case), A baleseti osztály (Zone of Accident, Tragédia, a nővér és Szabadnap a kórházban(In the Holidays).

A szerelmes eszkimót a Liberty szerkesztőségi cikkében így üdvözölte: Az amerikai széppróza nagymestere egy bizarr történet sziporkázóan friss leírásával tér vissza a folyóirathoz… Egy kedves kacagtató elbeszélést írt arról, hogy neveti ki egy északról jött lakatosmester saját szerelmét. És a buta fehér amerikaiakat, akik azt hiszik, hogy ő a buta, amikor pedig ők azok, tenné hozzá a figyelmes olvasó. A Rúzs – egyetemista komédiával kapcsolatban Matthew J. Bruccoli, Fitzgerald életrajzírója elmondja, hogy 1926 decemberében két és fél éves franciaországi tartózkodása után az író visszatért Amerikába, és Montgomeryben (Zelda szülővárosában) elfogadta John W. Considine-nak, az United Artist producerének azt az ajánlatát, hogy írjon forgatókönyvet a flapperek világáról. Fitzgerald elfogadta a felkérést, mert mint mindig, most is kellett a pénz. Abban állapodtak meg, hogy Considine 3.500 dollárt fizet, amint elkészül a mű, és 12.000 dollárt, ha jónak is tartja. Fitzgerald úgy gondolta, hogy három hét alatt megírja, de amíg Zelda és ő 1927. január elejétől március közepéig Hollywoodban volt, az idő nagy részét Fitzgerald nem munkával, hanem extravagáns szórakozással, mulatozással, botrányok garmadával töltötte a feleségével együtt. Nyilván úgy hitte, hogy a kisujjából is kiráz egy ilyen darabot. Magyarán, nem vette komolyan a megbízást. Az írást Considine nem is fogadta el, mert nem tartotta jónak. Harold Ober, aki Fitzgeraldot menedzselte akkoriban, készített egy jegyzetet az esetről, melyben többek közt ezt írta: „Elmondta nekem, hogy csúnyán összeveszett Constance Talmadge–dzsel (aki a kor egyik legnagyobb dívája volt Hollywoodban), és szerinte csak ez lehet az oka annak, hogy nem csinálnak a Rúzsból filmet.” Ober más stúdióknak és producereknek (pl. B. P. Schulbergnek) is felajánlotta a Rúzst megvételre, de senkinek sem kellett. Fitzgeraldnak volt még egy ötlete, mégpedig az, hogy átírja novellává a College Humor számára, de ezzel az ötletével később felhagyott.

Azt, hogy nagy író volt Francis Scott Fitzgerald, nem szükséges bizonygatni. Elég, ha csak két legnagyobb művét, A nagy Gatsbyt és Az éj szelíd trónjánt említjük. E kötetben összegyűjtött elbeszélései az amerikai álom keresésének hiábavalóságát, haszontalanságát mutatja. Így például A gazdag fiú Ansonja inkább az élvezeteket és az italt kedveli, eljátssza egyetlen esélyét a boldogságra, mert fél feleségül venni azt a lányt, akit igazán szeret. A téli álmokban pedig fordítva, Dexter, aki mélyről indul, kénytelen lemondani a boldogságról, mert egyetlen nagy szerelme, Judy Jones elkényeztetett gazdag lány, aki csak saját szeszélyeinek hódol. F. Scott Fitzgerald mind a kilenc elbeszélésben hitelesen, sebészi pontossággal ábrázolja az akkori évek légkörét Amerikában, és arra mutat rá, hogy csak a pénz, a gazdagság, a luxusautó, a külvárosi nyaraló távolról sem elég, ha az embernek nincs lelke és szíve. Mert azokra, akiket szeretünk – mondja Fitzgerald – ennél többet kell áldozni.

A művész dicsősége   „Szóljon a jazzband – bingó-bangó! Táncolunk majd és búg a tangó; Csattan a taps; de szép a lányka! Tündöklő új a fiú ruhája…   Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Keresztülnéztek rajta, amint letűnt idők divatjamúlt szellemeként botladozott közöttük alkoholtól ködös szemmel, félszeg, bocsánatkérő mosollyal. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta fel. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte nem alkuvó szigorúsággal az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve már nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt. A végső szívroham 1940 decemberében végzett vele. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: „még tehetségemmel se tudtam sáfárkodni” – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle? Kortársai úgy könyvelték el Francis Scott Fitzgeraldot, mint a húszas évek új nemzedékének képviselőjét, a dzsesszkorszak előfutárát, névadóját és termékét – semmi mást. Merőben új típusok jelentkeztek már első írásaiban is: a felső középosztály elkényeztetett fiai és lányai, a koraérett, fanyar, cinikus flapperek és egyetemi arany ifjak. Meglehetősen meglepődött, amikor kissé wertheri világfájdalmú, de modern impresszionista stílusú és felépítésű regényéből az olvasók a flappert emelték ki, pedig ő egy érzékeny lelkű, tehetséges fiú jellemnevelő iskoláját, botlásait és önmagára-találását kívánta bemutatni. De a sikerből azonnal megértette, hogy öntudatlanul a korszak pulzusára tapintott, s most már átvette New York szívdobbanásának ütemét. A nagy példányszámú The Saturday Evening Post számára gyártja a flapper történeteket egyre emelkedő tiszteletdíjért. A Kalóz a szigeten (Offshore Pirate), Veronika bubifrizurája (Bernice Bobs Her Hair), A népszerű lány (The Popular Girl) legemlékezetesebb sikerű elbeszélései. Novell&

  Matthew. J. Brucolli azt írja, hogy Fitzgerald, miközben Az Aréna (The Bowl) című elbeszélésén dolgozott, újból érdeklődni kezdett egyetemi futballista évei iránt: többször is leutazott Princetonba, hogy megnézze az edzéseket és meccseket. Sőt, időnként még késő éjszaka is felhívta az edzőt, Fritz Crislert, hogy elhalmozza „szakértői" tanácsaival. Az elbeszélés a Saturday Evening Post-ban jelent meg 1928. január 21-én. A háttérben van egy kis romantika, no és a profizmus, a kemény munka dicsőítése. Az, hogy lenézi az „amatőröket,” egy kicsit a feleségének, Zeldának is stól, aki sok mindenben volt jó… közép szinten. A vonzerő. Az elbeszélés 1928. március 3-án jelent meg a Saturday Evening Post-ban. Érezhetően sok önéletrajzi elemet tartalmaz. Akárcsak Fitzgerald több más elbeszélésének, ennek is központi témája a szerelem, és a házastársi hűség törékenysége, mely gondolat, Zelda „árulása” nyomán, élete végéig elkísérte. A Gyermekzsúrt (That Kind of Party) Fitzgerald később írta, mint a többi Basil történetet, de mivel a fiatalabb, még gyermek Basilről szól, ezért itt ebben a kötetben előrébb került. Ez volt az egyetlen a kilenc Basillel foglalkozó elbeszélés közük, melyet sem a Post, sem pedig a Ladies’ Home Journal és a Pictorial Review sem volt hajlandó publikálni, feltehetőleg azért, mert a szerkesztők nem igazán akarták elhinni, vagy nem tetszett nekik, hogy tizenegy éves gyerekek legfőbb gondja a csókolózás egy házibulin. 4 -11. A párizsi utazás anyagi fedezetét Fitzgerald az 1928 márciusa és 1929 februárja között írt Basil Duke Lee elbeszéléseivel biztosította, melyek a Botránydetektivek, Egy este a vásárban, A legszemtelenebb fiú,  Basil, a csodálatos,  Az elfogott lidérc, Tökéletes élet, Bátran előre,  a Basil és Kleopátra, valamint a fentebb említett Gyermekzsúr. Ezeket Fitzgerald mind a Saturday Evening Post-nak szánta, de a Gyermekzsúrral már nem volt szerencséje. „Pikáns” részletei miatt minden folyóirat elutasította.  Az olvasók szerették ezeket a történeteket, és a szerzőknek is könnyebb volt ilyen lazán kapcsolódó sorozat-elbeszéléseket írni, mint mindig egy-egy vadonatúj valamivel előállni. Ezek az elbeszélések nyomon követik a Közép Nyugaton felcseperedő Basil életét, elmondják, milyen népszerűtlen volt Keleten a középiskolában, és hogy lett egyetemista a Yale-en. Nem nehéz észrevenni, hogy van összefüggés, méghozzá igencsak szoros, Basil és Fitzgerald élete között. A lényegesebb epizódok mind önéletrajzi elemekre épülnek: hogyan írt színdarabot otthon, St. Paulban, milyen szerencsétlennek érezte magát a középiskolában, és hogyan dobta első nagy szerelme, Ginevra King. A Két rossz a

Egy-egy cigaretta időnként sokat jelentett neki. Végül is nehéz munkát végzett, és ha rágyújtott, ez azt jelentette, hogy pihenhet és kikapcsolódhat egy kicsit lelkileg. Özvegyasszony volt, rokonok, közeli hozzátartozók nélkül, s így senkinek sem írogathatott esténként, és ha egynél többször ment moziba hetente, akkor már megfájdult a szeme. Úgy hogy a cigaretta fontos pont lett életében a nap mint nap ismétlődő hosszú mondatok után. Az új körzetbe tett első látogatásának utolsó hete Kansas Cityben érte Mrs. Hansont. Augusztus közepe volt, s ő meglehetősen egyedül érezte magát az új üzlettársak között, ezért nagyon megörült, amikor az egyik cég várójában meglátott egy asszonyt, akit ismert Chicagóból. Így hát, még mielőtt bement volna a főnökhöz, leült melléje, hogy elbeszélgessen és érdeklődjék egy kicsit az iránt az úriember iránt, akit történetesen épp látni kívánt. – Vajon megengedi az úr, hogy rágyújtsak? – Micsoda? Hogy? Dehogy engedi! – mondta az ismerős. – Nagy összeggel támogatja a dohányzás elleni kampányt.  

  Az ebben a könyvben olvasható tizennyolc elbeszélés a negyedik és az utolsó olyan kötet, melyet Taps at Reveille (Hajnali takarodó) címmel F. Scott Fitzgerald még életében állított össze és küldött el kiadójának. Hogy biztos legyen a dolgában (szüksége volt a pénzre, mint mindig, nagyon), irodalmi ügynökének, Harold Obernek ajánlotta, akinek jóvoltából 1935. március 10-én a kötet napvilágot is látott. Ő, mármint Fitzgerald, személyesen ezeket az írásokat tartotta a legjobbaknak a talán 1száznyolcvannál is több novellája közül. Hogy azok-e, mármint a legjobbak, azon már megoszlottak az olvasói, és a kritikusi, vélemények. A New York Times-ban Edith Walton például fanyalogva fogadta. Egyetlen „görbe éjszakának” tartotta, melyre Fitzgerald fölöslegesen pazarolta „ragyogó tehetségét.” A Basil Lee-vel kapcsolatos „kis remekművek” mellett a Vissza Babilonba (Babylon Revisited) azonban neki is nagyon tetszett, melyet „a legérettebb és legértékesebb” műnek tartott ebben a kötetben. Az írójának szomorú, ám aligha végleges búcsúja Párizstól és a nem éppen vidám hangulat, vagy inkább férfiúi mélabú, mely az egész elbeszélést körüllengi, talán azt mutatja, hogy a szerző szakított, vagy legalább is minden áron megpróbál szakítani a dzsesszkorszak idején, az üvöltő húszas években művelt őrültségeivel. Mi olvasók, nagyjából talán osztani is tudjuk a jó szemű kritikusnak ezt a véleményét. Azzal viszont ma már nehezen tudnánk egyetérteni, amit a továbbiakban mond ezekről a hol kisebb, hol pedig nagyobb lélegzetű történetekről. Azt állítja, ami szinte közhely, hogy az, amiről Fitzgerald idejét és tehetségét nem kímélve ír, nem méltó tollára. Mert ezek a témák, mondja Walton, egészen triviálisak. Bár igaz, teszi hozzá, hogy ennek ellenére írásainak fénye: az eredeti, csak a Fitzgeraldra jellemző, magával ragadó sodrású stílus és profizmus mégis mindenkit elbűvöl. Szerencsére a későbbi korok kritikusai sem értenek egyet e nagy, ha nem az egyik legnagyobb, amerikai író ilyen szubjektív leminősítésével, mert jól látták, hogy amihez Fitzgerald hozzányúlt „magával ragadó sodrású stílusával és profizmusával,” az első szerelemtől a valóra nem vált amerikai álomig, az igenis mind méltó nemcsak az ő, hanem minden valamirevaló író tollára. Nem triviálisak a témái, semmiképpen sem azok. Vajon annak nevezhetjük azt, ha, mondjuk, egy, a maga körül lévő világra rácsodálkozó felnövekvő kamasz fiúnak, vagy nyiladozó szemű nagylánynak (a Basil és Josephine történetekben például) a lelkivilága tárul elénk, amint értelmezni kezdi a

Ki hitte volna, hogy Fitzgerald, Francis Scott, ilyen történeteket is tudott írni? Hogy egy csók mégis csak képes ölni a valós életben is, és nemcsak a mesében? És hogy egy asszony, aki feleség és anya, előtt megjelenik a Jövő, és elmondja, hogy az csak tőle, az asszonytól függ, hogy az milyen lesz. És hogy kísértetek igenis vannak, és nem is kell messzire menni, mert rögtön itt van a szomszédban, egy régi házban, és felül veled a vonatra, hogy romlásba döntsön, ha nem vigáyzol. Szóval, ilyen és ehhez hasonló történeteket id tudott írni a mi Fitzgeraldunk, és közben elmondani, hogy milyen csodálatos lény is az emeber.  Minden kicsinyes és gyakran sok hibája ellenére is ember, mert van szíve és tud szeretni. 

Az itt következő elbeszélések ebben a kötetben a Basil és Josephine történetek második fele, mely Josephine Perryről szól, aki egy jómódú és okos kis kamaszlány. Megtudjuk benne, hogyan ébred rá Josephine a szerelemre, hogy aztán kisebb nagyobb kalandokon és csalódásokon keresztül eljusson „az érzelmi csődig.” A legtöbbet ezek közül az elbeszélések közül a Saturday Evening Post hozta le, és Fitzgerald mindegyikért szép honoráriumot is kapott. Az író úgy tervezte, hogy a végén „összehozza” valahogy a két főszereplőt, de ez az irodalmi találkozás nem jött létre. A Josephine elbeszélések hősnőjének, aki egy makacs és okos széplány, vannak bizonyos elképzelései arról, hogyan kell élni, és a saját útját járja. A kritikusok többsége a prototípust Ginevra Kingben, a jól ismert kis chicagói első bálozó lánykában (most úgy mondjuk, celeb) vélte felismerni, aki Fitzgerald „első nagy szerelme” volt az életben. Fitzgerald ezeket a történeteket a húszas évék végén írta (1928-1930), amikor megpróbált sorozatot készíteni A nagy Gatsby-hez, és Az éj szelíd trónján-nak a megírásával kínlódott. De ugyanakkor élni is kellett valamiből, amit a Post biztosított neki ezekért az elbeszélésekért.  A szerző egyébként azt állította, hogy az elbeszélések szereplői azt a gondolatot próbálják képviselni, amit ő „érzelmi csődnek” nevezett (az egyik elbeszélésének is ezt a címet adta), de ugyanakkor ifjúkorából is bemutat az olvasóknak egy darabot, melyre nosztalgiával tekint vissza ugyan, de gúnyolja is a rangkórság, a sznobság és amiatt, hogy köreikben minden a pénz. Ám Nona Balakian irodalomkritikus a New York Times egyik 1973. évi számában Basilt és Josephine-t a kor sajátos enfant terrible-jeinek tartja, és a Zabhegyező (The Catcher in the Rye) Holden Caulfieldjához hasonlítja. A Vissza Babilonba (Babylon Revisited) Fitzgerald egyik legismertebb elbeszélése, melyben elmeséli, hogy a megözvegyült Charlie Wales szeretné saját maga nevelni kislányát, de sógornője duhaj múltja miatt, no meg azért, mert őt, Charlie-t tartja felelősnek a felesége haláláért, ezt megakadályozza. Az elbeszélésnek Máthé Elek volt az első magyar fordítója (lásd: F. Scott Fitzgerald Újra Babilombna, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962). Az újrafordított változat az enyém.