Francis Fitzgerald strana 4 z 19

Azt, hogy nagy író volt Francis Scott Fitzgerald, nem szükséges bizonygatni. Elég, ha csak két legnagyobb művét, A nagy Gatsbyt és Az éj szelíd trónjánt említjük. E kötetben összegyűjtött elbeszélései az amerikai álom keresésének hiábavalóságát, haszontalanságát mutatja. Így például A gazdag fiú Ansonja inkább az élvezeteket és az italt kedveli, eljátssza egyetlen esélyét a boldogságra, mert fél feleségül venni azt a lányt, akit igazán szeret. A téli álmokban pedig fordítva, Dexter, aki mélyről indul, kénytelen lemondani a boldogságról, mert egyetlen nagy szerelme, Judy Jones elkényeztetett gazdag lány, aki csak saját szeszélyeinek hódol. F. Scott Fitzgerald mind a kilenc elbeszélésben hitelesen, sebészi pontossággal ábrázolja az akkori évek légkörét Amerikában, és arra mutat rá, hogy csak a pénz, a gazdagság, a luxusautó, a külvárosi nyaraló távolról sem elég, ha az embernek nincs lelke és szíve. Mert azokra, akiket szeretünk – mondja Fitzgerald – ennél többet kell áldozni.

A művész dicsősége   „Szóljon a jazzband – bingó-bangó! Táncolunk majd és búg a tangó; Csattan a taps; de szép a lányka! Tündöklő új a fiú ruhája…   Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Keresztülnéztek rajta, amint letűnt idők divatjamúlt szellemeként botladozott közöttük alkoholtól ködös szemmel, félszeg, bocsánatkérő mosollyal. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta fel. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte nem alkuvó szigorúsággal az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve már nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt. A végső szívroham 1940 decemberében végzett vele. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: „még tehetségemmel se tudtam sáfárkodni” – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle? Kortársai úgy könyvelték el Francis Scott Fitzgeraldot, mint a húszas évek új nemzedékének képviselőjét, a dzsesszkorszak előfutárát, névadóját és termékét – semmi mást. Merőben új típusok jelentkeztek már első írásaiban is: a felső középosztály elkényeztetett fiai és lányai, a koraérett, fanyar, cinikus flapperek és egyetemi arany ifjak. Meglehetősen meglepődött, amikor kissé wertheri világfájdalmú, de modern impresszionista stílusú és felépítésű regényéből az olvasók a flappert emelték ki, pedig ő egy érzékeny lelkű, tehetséges fiú jellemnevelő iskoláját, botlásait és önmagára-találását kívánta bemutatni. De a sikerből azonnal megértette, hogy öntudatlanul a korszak pulzusára tapintott, s most már átvette New York szívdobbanásának ütemét. A nagy példányszámú The Saturday Evening Post számára gyártja a flapper történeteket egyre emelkedő tiszteletdíjért. A Kalóz a szigeten (Offshore Pirate), Veronika bubifrizurája (Bernice Bobs Her Hair), A népszerű lány (The Popular Girl) legemlékezetesebb sikerű elbeszélései. Novell&

  Matthew. J. Brucolli azt írja, hogy Fitzgerald, miközben Az Aréna (The Bowl) című elbeszélésén dolgozott, újból érdeklődni kezdett egyetemi futballista évei iránt: többször is leutazott Princetonba, hogy megnézze az edzéseket és meccseket. Sőt, időnként még késő éjszaka is felhívta az edzőt, Fritz Crislert, hogy elhalmozza „szakértői" tanácsaival. Az elbeszélés a Saturday Evening Post-ban jelent meg 1928. január 21-én. A háttérben van egy kis romantika, no és a profizmus, a kemény munka dicsőítése. Az, hogy lenézi az „amatőröket,” egy kicsit a feleségének, Zeldának is stól, aki sok mindenben volt jó… közép szinten. A vonzerő. Az elbeszélés 1928. március 3-án jelent meg a Saturday Evening Post-ban. Érezhetően sok önéletrajzi elemet tartalmaz. Akárcsak Fitzgerald több más elbeszélésének, ennek is központi témája a szerelem, és a házastársi hűség törékenysége, mely gondolat, Zelda „árulása” nyomán, élete végéig elkísérte. A Gyermekzsúrt (That Kind of Party) Fitzgerald később írta, mint a többi Basil történetet, de mivel a fiatalabb, még gyermek Basilről szól, ezért itt ebben a kötetben előrébb került. Ez volt az egyetlen a kilenc Basillel foglalkozó elbeszélés közük, melyet sem a Post, sem pedig a Ladies’ Home Journal és a Pictorial Review sem volt hajlandó publikálni, feltehetőleg azért, mert a szerkesztők nem igazán akarták elhinni, vagy nem tetszett nekik, hogy tizenegy éves gyerekek legfőbb gondja a csókolózás egy házibulin. 4 -11. A párizsi utazás anyagi fedezetét Fitzgerald az 1928 márciusa és 1929 februárja között írt Basil Duke Lee elbeszéléseivel biztosította, melyek a Botránydetektivek, Egy este a vásárban, A legszemtelenebb fiú,  Basil, a csodálatos,  Az elfogott lidérc, Tökéletes élet, Bátran előre,  a Basil és Kleopátra, valamint a fentebb említett Gyermekzsúr. Ezeket Fitzgerald mind a Saturday Evening Post-nak szánta, de a Gyermekzsúrral már nem volt szerencséje. „Pikáns” részletei miatt minden folyóirat elutasította.  Az olvasók szerették ezeket a történeteket, és a szerzőknek is könnyebb volt ilyen lazán kapcsolódó sorozat-elbeszéléseket írni, mint mindig egy-egy vadonatúj valamivel előállni. Ezek az elbeszélések nyomon követik a Közép Nyugaton felcseperedő Basil életét, elmondják, milyen népszerűtlen volt Keleten a középiskolában, és hogy lett egyetemista a Yale-en. Nem nehéz észrevenni, hogy van összefüggés, méghozzá igencsak szoros, Basil és Fitzgerald élete között. A lényegesebb epizódok mind önéletrajzi elemekre épülnek: hogyan írt színdarabot otthon, St. Paulban, milyen szerencsétlennek érezte magát a középiskolában, és hogyan dobta első nagy szerelme, Ginevra King. A Két rossz a

Egy-egy cigaretta időnként sokat jelentett neki. Végül is nehéz munkát végzett, és ha rágyújtott, ez azt jelentette, hogy pihenhet és kikapcsolódhat egy kicsit lelkileg. Özvegyasszony volt, rokonok, közeli hozzátartozók nélkül, s így senkinek sem írogathatott esténként, és ha egynél többször ment moziba hetente, akkor már megfájdult a szeme. Úgy hogy a cigaretta fontos pont lett életében a nap mint nap ismétlődő hosszú mondatok után. Az új körzetbe tett első látogatásának utolsó hete Kansas Cityben érte Mrs. Hansont. Augusztus közepe volt, s ő meglehetősen egyedül érezte magát az új üzlettársak között, ezért nagyon megörült, amikor az egyik cég várójában meglátott egy asszonyt, akit ismert Chicagóból. Így hát, még mielőtt bement volna a főnökhöz, leült melléje, hogy elbeszélgessen és érdeklődjék egy kicsit az iránt az úriember iránt, akit történetesen épp látni kívánt. – Vajon megengedi az úr, hogy rágyújtsak? – Micsoda? Hogy? Dehogy engedi! – mondta az ismerős. – Nagy összeggel támogatja a dohányzás elleni kampányt.  

  Az ebben a könyvben olvasható tizennyolc elbeszélés a negyedik és az utolsó olyan kötet, melyet Taps at Reveille (Hajnali takarodó) címmel F. Scott Fitzgerald még életében állított össze és küldött el kiadójának. Hogy biztos legyen a dolgában (szüksége volt a pénzre, mint mindig, nagyon), irodalmi ügynökének, Harold Obernek ajánlotta, akinek jóvoltából 1935. március 10-én a kötet napvilágot is látott. Ő, mármint Fitzgerald, személyesen ezeket az írásokat tartotta a legjobbaknak a talán 1száznyolcvannál is több novellája közül. Hogy azok-e, mármint a legjobbak, azon már megoszlottak az olvasói, és a kritikusi, vélemények. A New York Times-ban Edith Walton például fanyalogva fogadta. Egyetlen „görbe éjszakának” tartotta, melyre Fitzgerald fölöslegesen pazarolta „ragyogó tehetségét.” A Basil Lee-vel kapcsolatos „kis remekművek” mellett a Vissza Babilonba (Babylon Revisited) azonban neki is nagyon tetszett, melyet „a legérettebb és legértékesebb” műnek tartott ebben a kötetben. Az írójának szomorú, ám aligha végleges búcsúja Párizstól és a nem éppen vidám hangulat, vagy inkább férfiúi mélabú, mely az egész elbeszélést körüllengi, talán azt mutatja, hogy a szerző szakított, vagy legalább is minden áron megpróbál szakítani a dzsesszkorszak idején, az üvöltő húszas években művelt őrültségeivel. Mi olvasók, nagyjából talán osztani is tudjuk a jó szemű kritikusnak ezt a véleményét. Azzal viszont ma már nehezen tudnánk egyetérteni, amit a továbbiakban mond ezekről a hol kisebb, hol pedig nagyobb lélegzetű történetekről. Azt állítja, ami szinte közhely, hogy az, amiről Fitzgerald idejét és tehetségét nem kímélve ír, nem méltó tollára. Mert ezek a témák, mondja Walton, egészen triviálisak. Bár igaz, teszi hozzá, hogy ennek ellenére írásainak fénye: az eredeti, csak a Fitzgeraldra jellemző, magával ragadó sodrású stílus és profizmus mégis mindenkit elbűvöl. Szerencsére a későbbi korok kritikusai sem értenek egyet e nagy, ha nem az egyik legnagyobb, amerikai író ilyen szubjektív leminősítésével, mert jól látták, hogy amihez Fitzgerald hozzányúlt „magával ragadó sodrású stílusával és profizmusával,” az első szerelemtől a valóra nem vált amerikai álomig, az igenis mind méltó nemcsak az ő, hanem minden valamirevaló író tollára. Nem triviálisak a témái, semmiképpen sem azok. Vajon annak nevezhetjük azt, ha, mondjuk, egy, a maga körül lévő világra rácsodálkozó felnövekvő kamasz fiúnak, vagy nyiladozó szemű nagylánynak (a Basil és Josephine történetekben például) a lelkivilága tárul elénk, amint értelmezni kezdi a

Ki hitte volna, hogy Fitzgerald, Francis Scott, ilyen történeteket is tudott írni? Hogy egy csók mégis csak képes ölni a valós életben is, és nemcsak a mesében? És hogy egy asszony, aki feleség és anya, előtt megjelenik a Jövő, és elmondja, hogy az csak tőle, az asszonytól függ, hogy az milyen lesz. És hogy kísértetek igenis vannak, és nem is kell messzire menni, mert rögtön itt van a szomszédban, egy régi házban, és felül veled a vonatra, hogy romlásba döntsön, ha nem vigáyzol. Szóval, ilyen és ehhez hasonló történeteket id tudott írni a mi Fitzgeraldunk, és közben elmondani, hogy milyen csodálatos lény is az emeber.  Minden kicsinyes és gyakran sok hibája ellenére is ember, mert van szíve és tud szeretni. 

Az itt következő elbeszélések ebben a kötetben a Basil és Josephine történetek második fele, mely Josephine Perryről szól, aki egy jómódú és okos kis kamaszlány. Megtudjuk benne, hogyan ébred rá Josephine a szerelemre, hogy aztán kisebb nagyobb kalandokon és csalódásokon keresztül eljusson „az érzelmi csődig.” A legtöbbet ezek közül az elbeszélések közül a Saturday Evening Post hozta le, és Fitzgerald mindegyikért szép honoráriumot is kapott. Az író úgy tervezte, hogy a végén „összehozza” valahogy a két főszereplőt, de ez az irodalmi találkozás nem jött létre. A Josephine elbeszélések hősnőjének, aki egy makacs és okos széplány, vannak bizonyos elképzelései arról, hogyan kell élni, és a saját útját járja. A kritikusok többsége a prototípust Ginevra Kingben, a jól ismert kis chicagói első bálozó lánykában (most úgy mondjuk, celeb) vélte felismerni, aki Fitzgerald „első nagy szerelme” volt az életben. Fitzgerald ezeket a történeteket a húszas évék végén írta (1928-1930), amikor megpróbált sorozatot készíteni A nagy Gatsby-hez, és Az éj szelíd trónján-nak a megírásával kínlódott. De ugyanakkor élni is kellett valamiből, amit a Post biztosított neki ezekért az elbeszélésekért.  A szerző egyébként azt állította, hogy az elbeszélések szereplői azt a gondolatot próbálják képviselni, amit ő „érzelmi csődnek” nevezett (az egyik elbeszélésének is ezt a címet adta), de ugyanakkor ifjúkorából is bemutat az olvasóknak egy darabot, melyre nosztalgiával tekint vissza ugyan, de gúnyolja is a rangkórság, a sznobság és amiatt, hogy köreikben minden a pénz. Ám Nona Balakian irodalomkritikus a New York Times egyik 1973. évi számában Basilt és Josephine-t a kor sajátos enfant terrible-jeinek tartja, és a Zabhegyező (The Catcher in the Rye) Holden Caulfieldjához hasonlítja. A Vissza Babilonba (Babylon Revisited) Fitzgerald egyik legismertebb elbeszélése, melyben elmeséli, hogy a megözvegyült Charlie Wales szeretné saját maga nevelni kislányát, de sógornője duhaj múltja miatt, no meg azért, mert őt, Charlie-t tartja felelősnek a felesége haláláért, ezt megakadályozza. Az elbeszélésnek Máthé Elek volt az első magyar fordítója (lásd: F. Scott Fitzgerald Újra Babilombna, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1962). Az újrafordított változat az enyém.

A Fitzgerald összes elbeszéléseinek általam összeállított harmadik kötete a következő elbeszéléseket tartalmazza. (Igyekeztem a kronológiai sorrendet betartani, de ez különböző okokból kifolyólag nem mindig sikerül):  1924-ben Fitzgerald még képes volt családi problémáit úgy kezelni, hogy egyszerűen „pénzcsináló” humoros elbeszéléseket írt belőlük. Így a Rag Marin Jones és a walesi herceg III. Kötet szemmel látható megismétlése annak, amit a Kalóz a szigeten mesél: egy gazdag fiatalember azzal nyeri el egy unatkozó dúsgazdag örökösnő kezét, hogy színjátékot rendez neki. Az egy éjszaka alatt megírt Babazsúr egy roppant egyszerűnek látszó kis történet arról, hogy miért veszett össze két szomszédos házaspár egy gyerekzsúr miatt. A Kidobott pénz (The Penny Spent) is egy olyan elbeszélés, mely azt mondja el, hogy a pénznek, vagy a vagyonnak semmi köze sincs az igazi nagy szerelemhez. Ez is többször ismétlődő téma Fitzgeraldnál. Lásd például a Rags Martinn Jones-t. A Saturday Evening Postban jelent meg először 1925. október 10-én, de aztán csak az Egy csöppnyi Édenben (Bits of Paradise) 1976-ban, és utoljára. Valamiért nem tartozott a népszerű novellák közé, és a kritika sem foglakozott vele eléggé, pedig jó és szellemes. A Tánc (The Dance) olyan, mint egy modern krimi, de a témája szintén a szerelem, valamint az Észak és a Dél közötti kulturális ellentét, mely szintén nem új keletű téma Fitzgerald oeuvre-jében. Megjelent a Red Book Magazine-ben, 1926 júniusában, majd 1976-ban a Bits of Paradise-ban (Egy csöppnyi Éden) is. Ezt a történetet (Your Way and Mine) Fitzgerald 1926 februárjában írta a Salies-de-Bearn-i gyógyfürdőn a Francia Pireneusokban, ahol két hónapig „lebzselt” Zelda betegsége miatt. Az elbeszéléshez mellékelt levélben Fitzgerald ezt írta Obernek: „Ettől rosszabb elbeszélést talán még soha életemben nem írtam. Egyszerűen borzalmas! A közepénél már egyáltalán nem érdekelt… Nagyon kérlek – és ezt komolyan mondom – ne ajánld a Post-nak. Ahogy most állnak a dolgaim, azt hiszem, ez nem lenne jó taktika. A Red Book-nak se ajánld. Ebben a történetben semmi sincs az igazi énemből. Kétségbeesetten belevágtam egy történetbe – kitaláltam egy üzleti témát – olyasmit, amiben nem mozgok otthonosan. Kapjak inkább 1000 dollárt érte valamilyen másodrendű folyóirattól, mint a kétszeresét más valakitől. Nagyon erősen így érzek.” Az elbeszélést 1927 májusában viszont a Woman’s Home Companion szívesen közreadta, és olvasóknak nyilván tetszett, mert ez követően a Metro Newspaper Service szintén közölte. Ezek szerint mégsem lehetett olyan rossz, mint amilyennek Fitzgerald képzelte. A Látogatás egy régi házban (A Short Trip

Meg kellett halnia, hogy újra kezdhesse elrontott életét. Közönsége már eltemette, gyászbeszéd és méltatások nélkül: erkölcsi hullaként kezelték. Keresztülnéztek rajta, amint letűnt idők divatjamúlt szellemeként botladozott közöttük alkoholtól ködös szemmel, félszeg, bocsánatkérő mosollyal. Eszméletlen tivornyákból sodródott a józanság partjai felé: fogadkozott, hogy dolgozni fog, nem iszik többé. Még részegen is fáradhatatlanul működött ironikus zöld szemének minden jelentős mozzanatot felvevő filmforgató gépe; agyában párbeszédek és dallamok rögződtek. A született író csalhatatlan érzékével élményeit az idő szűrője nélkül is azonnal jelképpé oldotta fel. Alkoholtól reszkető kezével keresgélte nem alkuvó szigorúsággal az élménydarabkák legmegfelelőbb helyét a színes és művészi igazságú mozaikban, melyen élete utolsó évében dolgozott. Végül nem is ivott – csakhogy már késő volt. Szíve már nem adott haladékot, hogy befejezhesse dédelgetett, igényes regényét, Az utolsó cézárt. A végső szívroham 1940 decemberében végzett vele. Érzelmi, erkölcsi, anyagi csődtömegnek tekintette magát: „még tehetségemmel se tudtam sáfárkodni” – mondta keserűen. Pazarolta magát, és ellobogott, mint a két végén meggyújtott fáklya. Mi maradt belőle? Kortársai úgy könyvelték el Francis Scott Fitzgeraldot, mint a húszas évek új nemzedékének képviselőjét, a dzsesszkorszak előfutárát, névadóját és termékét – semmi mást. Merőben új típusok jelentkeztek már első írásaiban is: a felső középosztály elkényeztetett fiai és lányai, a koraérett, fanyar, cinikus flapperek és egyetemi arany ifjak. Meglehetősen meglepődött, amikor kissé wertheri világfájdalmú, de modern impresszionista stílusú és felépítésű regényéből az olvasók a flappert emelték ki, pedig ő egy érzékeny lelkű, tehetséges fiú jellemnevelő iskoláját, botlásait és önmagára-találását kívánta bemutatni. De a sikerből azonnal megértette, hogy öntudatlanul a korszak pulzusára tapintott, s most már átvette New York szívdobbanásának ütemét. A nagy példányszámú Saturday Evening Post számára gyártja a flapper történeteket egyre emelkedő tiszteletdíjért. A Kalóz a szigeten (Offshore Pirate), Bernice bubifrizurája (Bernice Bobs Her Hair), A népszerű lány (The Popular Girl) legemlékezetesebb sikerű elbeszélései. Novellásköteteinek a címével is az igényekhez alkalmazkodik: Flapperek és filozófusok, A dzsesszkorszak meséi – ki tudott volna ellenállni ilyen csábító címeknek? „Tőkésíti” a f

Francis Scott Fitzgerald első elbeszélés–kötetét tartja a kezében, vagy látja tábláján az olvasó, melynek eredeti címe a Flappers and Philosophers volt. Hogy ki és mi az a „flapper,” most ne elemezzük. Van róla bőven irodalom és kritika. De röviden, olyan valaki, mint most a 21. században egy modern amerikai vagy európai nő. Ezért is adtam neki Nádasi Krisz kolléganő sugallatára magyarul a Hölgyek és csajok címet. Krisz ugyanis úgy tartja, hogy a régi irodalmi műveknek is mai nyelven kell szólniuk. Osztom ezt a véleményét. A mai Fitzgerald kritika és irodalom már sokat tud mondani nemcsak a nagy amerikai író méltán híres regényeiről, az olyanokról, mint a Nagy Gatsby vagy Az éj szelíd trónján és a többi, hanem mindegyik kisebb nagyobb írásművéről is, melynek mindegyike, közel kétszáz, bevonult már nemcsak az amerikai, hanem az egész világirodalom kincsestárába. Ezért itt és most csak kettőt említenék. A Kalóz a szigeten (The Offshore Pirate) és A jégpalota(The Ice Palace) címűt. Mindkettő az én fordításomban jelent meg magyarul először. *** A Kalóz a szigeten eseményei egy romantikusan szép környezetben játszódnak, mely „olyan kék, mint a gyerek szemének írisze.”  Az elbeszélés már a legelején egészen naiv ás ártatlan módon indul, melybe az ifjúság türelmetlensége vegyül. A főszereplő Ardita egy igencsak kemény és konok faital nő, egy tipikus flapper, azaz egy modern csaj, akinek már a szája is „csábos, de romlott.” A lábán kék szatén szandál fityeg, ami inkább csak „cicoma,” és nem lábbeli. Ez is a lány szoborszerű szépségét hangsúlyozza. Ardita Anatole France Az angyalok lázadása című könyvét olvassa, amit a katolikus egyház indexre tett. Ez is a lány lázadó természetét hangsúlyozza. Citromot szopogat, ami szintén metafora: a lány kedve is savanyú, akárcsak a citrom. Aztán a könyvvel és a citrommal is megdobja a bácsikáját, amikor az ellent mer neki mondani. Aztán történik egy s más. A hajót elfoglalják a „kalózok.” Az az apróság, hogy hajó neve a görög mitológiában az önszeretetet jelképező Narcisszuszból Hula Hula (sodródás) lett, az Ardita viselkedésében beálló változást jelképezi. Kezdi élvezni a körülötte zajló izgalmas kalandot, és már esze ágában sincs bánkódni. Annyira álomvilágban él, hogy még a végén is nehezen jön rá az igazságra. Például akkor bátor, amikor erre már semmi szükség. Egészen természetes, sőt törvényszerű, hogy a végén Ardita ilyesmit mond a „kalóznak”: „… egész életedben olyan édes hazugságokat mondj nekem, amilyeneket csak tudsz.” Mert mit is hazudott a „kalóz,” akinek Carlyle volt a becs

Vrcholné dílo z dob největšího flámu v dějinách USA, který Francis Scott Fitzgerald označil za „jazzový věk“ a sám do něj vydatně přispěl mnoha soukromými improvizacemi a pocity „ztracené generace“, přináší milostný příběh z lepší společnosti. Selfmademan Jay Gatz řečený Velký Gatsby i krasavice Daisy Buchananová pronikli v éře prohibice do těchto sfér každý po svém a tak se vyrovnávají i s novým životním stylem a břemenem americké „nevinnosti“. Nesoulad v jejich představách je leitmotivem románu, jenž přezkoumává romantický ideál mámivého „zeleného světla“ – oné „šílené, vzrušující budoucnosti, která před námi rok za rokem ustupuje“ – a posléze ho nemilosrdně obětuje na oltář mýtu o věčné lásce. Fitzgeraldovo působivé zpracování meziválečné podoby amerického snu přinášíme v novém, moderním překladu.

Dosud nevydané povídky, ztracené ve víru času, ve stozích pozůstalosti či v šuplících soudobých časopiseckých redaktorů, kteří nedocenili jejich kvality. Přední autor jazzového věku a otec ztracené generace se v nich představuje jako bravurní vypravěč a stylista. Texty pokrývají období od dvacátých let až do konce Fitzgeraldovy spisovatelské dráhy a vytvářejí pestrý, dynamický obraz amerických dějin nepokřivený opatrnými editory.

Dosud nevydané povídky, ztracené ve víru času, ve stozích pozůstalosti či v šuplících soudobých časopiseckých redaktorů, kteří nedocenili jejich kvality. Přední autor jazzového věku a otec ztracené generace se v nich představuje jako bravurní vypravěč a stylista. Texty pokrývají období od dvacátých let až do konce Fitzgeraldovy spisovatelské dráhy a vytvářejí pestrý, dynamický obraz amerických dějin nepokřivený opatrnými editory.

In The Great Gatsby F. Scott Fitzgerald captures the flamboyance, the carelessness and the cruelty of the wealthy during America's Jazz Age. Part of the Macmillan Collector's Library; a series of stunning, clothbound, pocket sized classics with gold foiled edges and ribbon markers. These beautiful books make perfect gifts or a treat for any book lover. This beautiful Macmillan Collector's Library edition features an afterword by David Stuart Davies. The Great Gatsby lives mysteriously in a luxurious Long Island mansion, playing lavish host to hundreds of people. And yet no one seems to know him or how he became so rich. He is rumoured to be everything from a German spy to a war hero. People clamour for invitations to his wild parties. But Jay Gatsby doesn't heed them. He cares for one person alone - Daisy Buchanan, the woman he has waited for all his life. Little does he know that his infatuation will lead to tragedy and end in murder.

Zbierka poviedok s poslednými dokončenými a nepublikovanými textmi F. Scotta Fitzgeralda, legendárneho amerického autora románu Veľký Gatsby, ktorý nikdy nemal toľko čitateľov ako dnes. Pre teba aj zomriem je zbierka posledných nepublikovaných a nezaradených poviedok F. Scotta Fitzgeralda, ktoré editorsky pripravila Anne Margaret Danielová. Fitzgerald neplánoval vydať tieto poviedky ako zbierku. Väčšinu z nich rozosielal v tridsiatych rokoch dvadsiateho storočia ako príspevky do veľkých časopisov, kde ich ešte za jeho života prijali, ale napokon nepublikovali. Niektoré vznikli v podobe filmových námetov, ktoré posielal producentom, no filmy sa z nich nestali. Ďalšie sa nepodarilo predať, lebo nespĺňali obsahové a formálne kritériá, ktoré na Fitzgeralda kládli šéfredaktori magazínov. Sú medzi nimi poviedky zo spisovateľovej ranej tvorby aj z obdobia krátko pred koncom života. Pochádzajú z rozličných prameňov, z knižníc a zo súkromných zbierok, ako aj od Fitzgeraldových príbuzných. Zbierka nesie podtitul A iné stratené texty, pretože boli až dosiaľ nedostupné. Viaceré z osemnástich príbehov neexistovali vo fyzickej podobe a vynorili sa až v neskoršom období. Všetky boli v tom či onom zmysle stratené: stratili sa počas náročných životných útrap, ktoré Fitzegralda postihli v polovici tridsiatych rokov; stratili sa čitateľom, lebo vtedajší redaktori nechápali, čo sa pokúša napísať, alebo to odmietali prijať; stratili sa, lebo s archiváliami to tak býva a poklady sú niekedy schopné celé stáročia trpezlivo čakať v knižniciach.

Na prahu ráje, dokonale vystavěný román – výkřik vytrysklý ze srdce třiadvacetiletého F. S. Fitzgeralda – katapultoval autora k literární slávě a určil jeho další životní osudy: Když se na obzoru objevil komerční úspěch, rozhodla se jeho milovaná Zelda, že nezruší zasnoubení. Vezmou se za osm dní po vydání knihy. Autobiografický román líčí intelektuální, duchovní a erotické zrání příliš romantického mladého hrdiny v třpytivém zlatém věku jazzu dvacátých let. Zároveň v něm nacházíme nadčasový příběh energického, hledajícího mládí a jeho nedůvěry k ostatnímu světu. Neodolatelné vyprávění kolísající mezi něhou a cynismem se upíná k nevyčerpatelné, třebaže tolikrát zrazené mladistvé víře v budoucnost, v přízeň času a osudu – to vše s intenzitou, která řadí Fitzgeralda mezi největší světové spisovatele.