László Földényi

Caspar David Friedrich képei "elcsábítanak, anélkül hogy az örökös tévelygésen túl bármit is nyújtanának" - írja Földényi F. László. Festményeinek irreális tájai, a ködbe vesző hegyek, a fehér korongként ragyogó nap és hold, a kísérteties fák sziluettjei és háttal álló alakjai mind a végtelenre irányuló csillapíthatatlan vágyódás motívumai, nem nehéz felismerni bennük a keletkezés és az elmúlás melankolikus egybefonódását. Több kortársa ezért is nevezte tragikus festőnek. Friedrich azonban nem csak tragikus volt. A festészet révén olyasmivel tudott kapcsolatot teremteni, amihez napjainkban egyre nehezebb közel kerülni: az eksztatikus létezéssel."Első pillanattól kezdve megragadott Friedrich festészetének leplezetlen szépsége. Nem ismerek festőt, aki ennyire nyíltan vállalta volna azt, amit szépnek tart, aki ennyire átadta volna magát a gyönyörűségnek. Ám aki sohasem szégyelli kimondani azt, amit gondol, azzal szemben egy idő után óhatatlanul felmerül a gyanú: mit akar velünk az illető, hogy ennyire nyílt hozzánk?"Földényi F. László (1952) esztéta, irodalmár, esszéíró, 2021-ig a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára volt. Könyveit számos nyelvre lefordították, több díj nyertese (József Attila-díj, Széchenyi-díj, Lipcsei Könyvdíj az Európai Megértésért). A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, valamint a Német Nyelvi és Irodalmi Akadémia tagja.

„Egy emberi lény az éjszaka kellős közepén. Nem alszik, de nincs is ébren. Félálomban - vagy féléberen - vergődik. Nincs hová fordulnia, hogy gyötrődését valamelyest csillapíthassa. Az Isten éppúgy semmibe veszi a fohászkodását, mint a Démon. És ha "odakint" nincsenek transzcendens erők, akkor a szívében is hiába kutat. Az emberi szív, ha minden transzcendenciától megfosztva magára marad, legfeljebb csak fájni tud.” „1828 őszén a fiatal Victor Hugo átsétált az egykori place de Gréve-en, és szemtanúja volt, amint a hóhér, kivégzéshez készülve, éppen zsírozza az ott felállított guillotine sínjét.” Így barangol az olvasó is Párizs elbontásra ítélt, majd felszámolt negyedeinek utcáin, a tömeges kivégzések helyszínein. Földényi F. László nagyvonalú, mégis precíz iránytűjét követve egyre beljebb hatolunk nemcsak a város sikátoraiba, de a modernitás kialakulásának labirintusába is. A nyaktiló gyorsaságával tűnnek el az egykori épületek és negyedek, hogy létrejöhessenek az új sugárutak és új eszmék, „az erőszak lenyomatai, amelyek mögött ma is ott kísért a láthatatlanná tett múlt”. Ennek szellemei között bolyongunk ma is.

Földényi F. László William Blake Newton című metszetéről szóló esszéjében nemcsak a nagy jelentőségű alkotás és a hozzá kapcsolódó nyomatsorozat elemzésére vállalkozott, hanem a költő-festő intenzív és szövevényes mitológiájába is bevezeti az olvasót. Körültekintően bemutatja Blake-nek a maga korában is renegátnak számító világszemléletét és a 18–19. század fordulójának szellemi irányzatait, melyek máig éreztetik hatásukat. Miközben Földényi feltérképezi a Newton motívumait és Blake költői univerzumát, szinte észrevétlenül irányítja figyelmünket a ma is égető kérdésre: mégis miben gyökerezik a jelenkor mindent átszövő otthontalansága?

Földényi F. László legújabb könyve a reneszánsz kori racionalista várostervektől a halálgyárakig vezető ívet vázolja fel, a festő Goya szellemében, aki szerint „az ész álma szörnyeket szül". Azzal, hogy az egykori építészek a romolhatatlanságot itt lenn, a mulandó földi világban igyekeztek felmutatni, az időt óhatatlanul az időtlenségnek áldozták fel. A rációt végletekig feszítették, míg az végül embertelenné torzult. Az egykori utópikus városterveket nem nehéz a jövő felől nézni, amely napjainkra lehetővé tette a totális kontrollt. A 20. század az addig elképzelhetetlen rémtetteivel nem szembefordult azzal, ami korábban „eszményinek", „hibátlannak" látszott, hanem ellenkezőleg: beteljesítette azt.

A melankólia a mindenkori kultúrát olyan fénytörésbe állítja, amelyet, jogos önvédelembo?l, a többség nem kíván észrevenni. A melankólia éppúgy figyelmeztet az érzések megbízhatatlanságára, mint az úgynevezett „végso? tudás" hiábavalóságára. Arra, hogy mégoly magabiztosan rendezzük is be a világunkat, ez ingatag és törékeny pilléreken nyugszik. Mély belátást nyújt, amely azonban, mivel az ismeretlenre irányul, a tudatlansággal társul. S közben a legkülönfélébb hangulatokat és érzéseket képes magába fogadni. Szomorúsággal éppúgy társulhat, mint deru?vel, vidámsággal csakúgy, mint levertséggel. Gazdagítja az életet; de akit utolér, az közben mégis úgy érzi, mintha kisemmizték volna. A melankolikus páratlan kincsnek érzi a melankóliáját; de közben nem tudja megmondani, mi van a birtokában. A melankólia a világot mintegy a visszájáról engedi látni. Nem csoda, hogy mindig is gyanakodtak rá.

Komplexní a čtivá studie o dějinách a proměnách melancholie v evropské kultuře od starověku po současnost.