Glauser Friedrich

Magas szárú fűzős cipő… Szünet nélkül füstölgő, olcsó szivar… Kopott szürke felöltő… Kalap… Óriási piros zsebkendő… Állandó kellékei ezek egy a nyugdíjazás küszöbén álló svájci nyomozóőrmesternek, aki az előszeretettel használt berni német dialektus és a választékos német anyanyelv mellett folyékonyan beszél olaszul és franciául. Ő az, aki mindig rájön a dolgok nyitjára, mert belelát és belehall mások lelkébe, anélkül, hogy faggatná őket. Ő az, aki a letartóztatott ágrólszakadt kisembert még meghívja egy sörre, mielőtt bekísérné a börtönbe. S ugyanő, aki zsigerileg gyűlöli a hatalmasságok kétséges tisztaságú ügyleteit, a fontoskodó, ám üresfejű államügyészek és vizsgálóbírók elfogultságát. Egy rendőr, aki szereti az arra érdemes embereket, még ha el is követtek valami törvénybe ütköző dolgot, egy rendőr, aki iránt bizalommal vannak a kényszerítő körülmények folytán rossz útra tévelyedettek. Egy rendőr, akit szeretni lehet… Most, amikor végre Friedrich Glauser Studer őrmestere magyarul is megszólal, a nálunk már régóta kedvelt Maigret és Poirot minden bizonnyal örömmel üdvözli majd őt is az érzékeny lelkű bűnfelderítők társaságában, nem is szólva a honfitárs, Friedrich Dürrenmatt Bärlach detektívfelügyelőjéről, akinek megszületésében kétségkívül jelentős szerepet játszott Studer őrmester masszív, ábrándos és emberséges figurája.

Egy svájci pszichiátriai intézet igazgatóhelyettese Studer őrmestert kéreti hivatalosan az intézménybe, mert nyoma veszett az idős igazgatónak, akit később megtalálnak ugyan, de már holtan. Gyilkosság történt vagy baleset? Egyidejűleg megszökött az egyik ápolt is, aki újszülött gyermekének meggyilkolása miatt már börtönviselt. Studer a látszat és valóság számára idegen, kusza világába csöppen; minden bűnjelet, minden megfigyelést az ügyben potenciálisan érintettek érdekeinek megfelelően a legkülönbözőbb módon lehet értelmezni. Az őrmesternek meg kell tanulnia átlátni azokat a mechanizmusokat, amelyek szerint itt élnek és meghalnak az emberek. Egy irodalmi vénával megáldott páciens a „Matto” nevet adta a mindenütt jelenlevő őrületnek. Ám Matto nem marad absztrakt figura, hanem elvileg több konkrét alakban is a kereshető: esetleg az ambiciózus, ám amúgy szimpatikus igazgatóhelyettesben, vagy netán a kétségbeesett segédmunkásban, aki szegénységében megöli a saját gyerekét? S vajon mennyire tekinthető normálisnak egy szenilis igazgató, aki rosszul értelmezett lojalitásból tönkreteszi egy páciens életét? S hogy állunk a szervezett őrülettel, amely 1935-ben egyre konkrétabb testet ölt a szomszédos Németországban? Matto birodalmában Studer számos szeretnivaló és meggyőzően ábrázolt figurával találkozik, akik az uralkodó szociális viszonyok, a patriarchális hatalmi struktúrák vagy embertársaik érzéketlen kegyetlensége folytán zátonyra futottak, miáltal vagy megőrültek, vagy bűnözőkké váltak.

A párizsi útjáról Bernbe hazatérő Studer őrmester egy új esettel szembesül. Egy testvérpár – két koros hölgy – meghalt gázmérgezésben. Matthias atya, a hölgyek sógora Studernek még Párizsban elmondott egy furcsa történetet: a nyomok egy fiatal nő harminc évvel korábbi s azóta is megoldatlanul maradt megmérgezéséig nyúlnak vissza. A két koros hölgy sorsa szoros kapcsolatban áll egy férfival, aki évekkel korábban Marokkóban mocsári lázban meghalt, s aki (ahogy most kiderül) szülőhazájára, egészen konkrétan Bern kantonra hagyta olajmezőinek a felét. Studer álnéven Marokkóba utazik, ahol az idegenlégió helyőrségében skandináv szaunaként ömlenek rá az élmények. Az egymásnak feszülő kultúrák színterén világos nappal is álmodik, néha azt is feledve, hogy meg kell oldania egy ügyet. Egyre inkább az a benyomása, hogy ördögi játékot űznek vele, amelynek a szabályai ismeretlenek előtte. A regény cselekménye a múlt század harmincas éveire egyáltalán nem jellemző módon áthág különböző határokat; a bűnügyi regény határait csakúgy, mint az ország- és mentalitáshatárokat vagy éppen a valós és az irracionális világ között húzódó határvonalat. Minden az állandóan változó átmeneti állapot zónájában történik. Ennek az anarchisztikusnak ható történetnek mindig van egy újabb és újabb oldala, egy-egy váratlan fordulata! Előre semmi sem biztos, még az sem, vajon Studer lefüleli-e végül a tettest.

Glauser ebben a Studer-történetben ismét „hozza a formáját”. A regény színhelye egy parányi svájci falu, Pfründisberg, ahol van egy szegényház, egy kertésztanoda, egy fogadó és egy temető. És persze két halott. Az állítólag bélhurutban meghalt Anna Hungerlott zsebkendőin arzénnyomok mutathatók ki, James Farny, a „kínai” pedig kint fekszik a novemberi ködben a halott nő nemrég emelt sírhalmán – átlőtt szívvel. Studer nyomozó őrmester szemlélődik. És mivel szemlélődik, észre is vesz dolgokat, például azt, hogy amíg a szegényház lakói híg káposztalevest kanalaznak, addig a hiú, narcisztikus és szadista, embergyűlölő és álszent patrónus, Hungerlott finom borokat iszik. Rajta és iszákos apósán kívül persze a szerző további ellenszenves figurák egész arzenálját sorakozatja fel, a vénséges és sunyi fogadóst, a nem túl megnyerő iskolaigazgatót, a kotnyeles kémiatanárt, félhülye és korrupt tanácsnokokat és bizottsági tagokat… Ám – ahogy már megszoktuk – egyidejűleg kibontakozik előttünk egy kiszolgáltatottságában is őszinte és tisztességes pincérlány és egy nincstelen, hányattatott sorsú fiatalember – nem mellesleg Studer szívét is melengető – kapcsolata. Bár mindennek látszólag semmi köze a gyilkosságokhoz. Vagy mégis?…

„…mi a jófenének köllött nekünk ha’gatni a fehérnépekre?” – kérdezi Studer őrmester, s ez a kérdés arra vonatkozik, mért is az Appenzell kantonbeli Szarvas Hotelben kellett megülniük a lánya esküvőjét. Pedig még maga javasolta a szállodát, mivel azt egykori diákszerelme vezeti beteg férje oldalán – most aztán újsütetű vejével együtt ott áll egy szállóvendég holtteste előtt, akit fölöttébb figyelemreméltó módon, egy kihegyezett bicikliküllővel szúrtak halálra. Van egy sor gyanúsítható egyén és még több tisztázandó körülmény – üres borítékok, kutyaszőr, egy állatkedvelő bicikliszerelő, egy szerelmes titkárnő, váratlanul felbukkanó sajátos szállóvendégek. Akár gyanús, akár nem – mindenkinek van valami takargatnivalója… Egyedül Studer képes kibogozni a szálakat és szabaddá tenni egy gondosan elsikált nyomot, fényt derítve a hegyek és a lelkek szakadékaiban. A végén – jellemző módon – egy halálosan beteg ember vallomása világít rá az összefüggésekre. Jól tudjuk immár: Studer az embereket nem a hibáik ellenére, hanem azok miatt szereti! Épp ezáltal lesz hiteles. És ugyanúgy hiteles a színhely is az összes ott lakóval egyetemben: nem holmi látványos kulissza csupán, hanem a cselekmény szerves része. Más szóval, maga a hely koloritja játssza a főszerepet.

Friedrich Glauser (1896–1938) svájci írót bűnügyi regényei tették ismertté (magyar nyelven kiadónk gondozásában jelentek meg), de írói munkássága magvát ő maga az elbeszélésekben látta. Ezekben, saját odisszeáját követve, többször is feldolgozta mozgalmas életének számos eseményét. Ízelítőként álljon itt néhány téma. Az első világháború után Bécsben csempészek garázdálkodnak. Egyiküket holtan találják egy hotelszobában, s a felügyelőnek meg kell fejtenie egy furcsa rejtvényt: miért van a halott egyik kezében egy sakkfigura, a másikban pedig egy darab kockacukor? – Amikor kihalásszák a folyóból egy fiatal nő holttestét, Studer gyilkosságra gyanakszik. De semmi sem utal erőszakos cselekedetre… – Studer őrmester egy eldugott hegyi faluban egy parasztembernél nyomoz, akinek egymás után négy felesége is meghalt. Studer úgy érzi, soha életében nem volt még dolga ehhez fogható emberrel. Rafinált macska-egér játék kezdődik… – És az idegenlégió: a Szahara szélén állomásozó egység tarka életrajzzal rendelkező európai férfiak aprócska kozmosza, beékelődve arab falvak és városkák közé. Glauser zseniális rendező módjára mozgatja és világítja meg alakjait a helyőrség parányi színpadán. Az atmoszférateremtés magával ragadó eszközeivel úgy idézi fel a keresztben-kasul működő viszonyok és kapcsolatok kikerülhetetlen és átláthatatlan szövevényét, hogy az olvasó szinte tapintható közelségben érzi a szereplőket.

Zwei rätselhafte Morde verschlagen Wachtmeister Studer bis nach Marokko, wo er in der Fremdenlegion einen seiner schwierigsten Fälle lösen muss. Keine leichte Aufgabe für den Schweizer Ermittler, der in seinem Heimatkanton Bern fest verwurzelt ist. In Glausers Studer-Romanen wird nicht nur akribisch ermittelt, sondern auch gern und häufig gegessen.