László Garaczi

Van egy titokzatos híd a Városligetben a Hősök tere és a tó között. Erre járt a földalatti, a síneket betemették, néhány méternyi földön ível át a gyaloghíd. Céltalan kerülő az ég felé, emléke a nincsnek. Garaczi László mára már klasszikus lemur-sorozatának újabb emlékezetes része erre jár. Az elbeszélői hang egyszerre naivan gyermeki és a vénnél is vénebb; a folyamatos múlt intenzív jelenléte alakítja-tagolja ezeket a kisprózai mesterfutamokat. A regény apró elemekből épül fel és az egész árnyéka a hiányt rajzolja ki. Garaczi közelről pillant az emlékezet és a felejtés tárgyaira, megfigyeli a múltat, leírásai az érzékeinkre hatnak. Ennek az írásművészetnek ízei vannak, mégsem hangulatpróza. Melankólia és pátosz, szerelemsorok és egyedüllét, város és liget. Földalatti a szöveg felett. És szeretetteljes irónia. Ez a könyv az áthidalás minimumcsendekből összeálló nagy prózája.

Sok szereplője van a szerző (hihetetlen!) hatvanadik születésnapját ünneplő plazmabálnak: bökversek, haikuk, limerickek, songok, kuplék, sanzonok, kisnóták a nagyvárosról. Ezekben a lírai társas játékokban bármi előfordulhat: váratlan csavarok, csúsztatott rímek, szürreálba átúsztatott képek. A nonszensz, mint common sense. A mindennapi abszurd. Ahogy arra rácsodálkozunk. Garaczi László bölcs tudása hogy a komoly és a komolytalan, a nehéz és a könnyű nem ellentéte egymásnak, hanem ugyanannak a vetülete, változata. A Plazmabál lírai tréfáit is ez a huncut-mély filozófia jellemzi.