László Garaczi

A Hullámzó horizont, ahogy két szerző közös műve, úgy két világ találkozásának a regénye. Főszereplője, az amerikai magyar családban született és New Yorkban felnövő huszonéves Kiss Villő 1993 nyarán úgy dönt, hogy Magyarországra jön. Míg odaát másodgenerációs bevándorló volt, akinek a nevét QuicheWillow-nak ejtették, addig a rendszerváltás utáni, saját lehetőségeit kereső, mi több, határait feszegető, karneválian színes Budapesten ő lesz az amerikai kislány. De vajon változott-e közben ő maga? Lehet-e egy ilyen látogatás nem csupán visszatérés, hanem hazatalálás és haza-találás is? És ha megvan a haza, akkor ki az az én, akit a négykezes regény lapjain napjainkban mint visszaemlékező elbeszélőt ismerünk meg? A Hullámzó horizont eleven korrajz az 1990 utáni Magyarország mindennapjairól, emlékezetes figuráiról és kultikus helyszíneiről, mélabús rock and roll egy szépreményű időszakról, emellett mozaikos családregény, az identitások és személyiségképek regénye is Manhattan és Lipótváros, a távoli és a közeli, az ismerős és az ismeretlen, a beszéd és a hallgatás szüntelen hullámzásában. 

A sorozat olyan könyveket ajánl az olvasóknak, amelyek már kiállták az idő próbáját: a közelmúlt klasszikusait, a magyar és a világirodalom már bizonyított olvasmányait, amelyek a mindenkori jelenhez szólnak. Ezek a könyvek minden polcon megállják a helyu¨ket. A sorozat színes évgyűrűi egyszerre jelenítik meg az időtállóságot és az elevenséget, éppen úgy, ahogy a válogatott könyvek. Garaczi László lemur-sorozata a kilencvenes évek óta a magyar irodalom fontos, megkerülhetetlen teljesítménye. Az Arc és hátraarc, a regényfolyam harmadik - jelen állás szerint középső - darabja egyben központi kötete is a szériának: az elbeszélő felnőtté válásának lehetünk itt tanúi, a beavatáshelyszíne pedig a Magyar Néphadsereg kalocsai laktanyája. Ily módon Garaczi könyve nemcsak a szerző korábbi lemur-műveivel lép intenzív és eredeti párbeszédbe, hanem a magyar irodalom alighanem legfontosabb hasonló tárgyú regényével, az Iskola a határonnal is. Így ebben az empatikus iróniával és érzékeny humorral megírt regényben is alapvető az egyes szavakhoz, magához a nyelvhez, és a személyes azonossághoz, a címben megidézett archoz való viszony. 

Garaczi László új regénye a karantén idején játszódik Magyarországon, a történet három sűrű napot fog át.A harmincas éveiben járó rendszergazda Brúnó és a tanár Hajni a világjárvány közegében próbálják feldolgozni szakításukat. Két nézőpontból számolnak be a részben összekapcsolódó, részben párhuzamos, egymásra rímelő vagy éppen egymást ellenpontozó történésekről.A maszkviselés, az online munka, a távolságtartás, az elnéptelenedett város, a bezártság és annak következményei - mindezek a motívumok túlmutatnak a konkrét járványhelyzeten. A karantén nem háttérként, hanem a társadalmi elszigeteltség metaforájaként jelenik meg. A harmadik szólamban Sybille, a német ökofeminista politológus a disztópiaként elképzelt jövő "csúnya, új világának" költői-filozofikus képeit adja.A Weszteg nem csupán a lenyúzott személyiségek groteszk társadalmi tablója vagy az elmúlt éveinket alapvetően felforgató járvány ironikus krónikája, hanem melankolikusan pulzáló dezillúziós szerelmi regény.

A Hasítás Garaczi László kultikus-klasszikus regényciklusának ötödik kötete. A magyar próza egyik legjobb stilisztája ezúttal is ironikusan és a rá jellemző érzékenységgel közlekedik keresztül-kasul a múlt és a jelen, egy lehetséges élet pontjai között. Garaczit olvasva mindig időben vagyunk: az elbeszélő kisgyerekkora, kamaszkora, írói pályakezdése és harmincas évei is megjelennek a regényben. Csigalépcsőn haladunk a múlt felé, és a mindenkori jelenlét tükröződik a Városliget egén. Álmodozások sora. A Hasítás pulzáló korrajz, lapjain megelevenednek a közelmúlt évtizedei, hősünkkel együtt lődörgünk a Felszabadulás téren, csavargunk Párizsban és Berlinben. Emellett pedig a könyv varázslatos játék az életrajzi regény lehetőségeivel, azzal, hogy valóban mi a fikció.

Sok szereplője van a szerző (hihetetlen!) hatvanadik születésnapját ünneplő plazmabálnak: bökversek, haikuk, limerickek, songok, kuplék, sanzonok, kisnóták a nagyvárosról. Ezekben a lírai társas játékokban bármi előfordulhat: váratlan csavarok, csúsztatott rímek, szürreálba átúsztatott képek. A nonszensz, mint common sense. A mindennapi abszurd. Ahogy arra rácsodálkozunk. Garaczi László bölcs tudása hogy a komoly és a komolytalan, a nehéz és a könnyű nem ellentéte egymásnak, hanem ugyanannak a vetülete, változata. A Plazmabál lírai tréfáit is ez a huncut-mély filozófia jellemzi.

Van egy titokzatos híd a Városligetben a Hősök tere és a tó között. Erre járt a földalatti, a síneket betemették, néhány méternyi földön ível át a gyaloghíd. Céltalan kerülő az ég felé, emléke a nincsnek. Garaczi László mára már klasszikus lemur-sorozatának újabb emlékezetes része erre jár. Az elbeszélői hang egyszerre naivan gyermeki és a vénnél is vénebb; a folyamatos múlt intenzív jelenléte alakítja-tagolja ezeket a kisprózai mesterfutamokat. A regény apró elemekből épül fel és az egész árnyéka a hiányt rajzolja ki. Garaczi közelről pillant az emlékezet és a felejtés tárgyaira, megfigyeli a múltat, leírásai az érzékeinkre hatnak. Ennek az írásművészetnek ízei vannak, mégsem hangulatpróza. Melankólia és pátosz, szerelemsorok és egyedüllét, város és liget. Földalatti a szöveg felett. És szeretetteljes irónia. Ez a könyv az áthidalás minimumcsendekből összeálló nagy prózája.

Van egy titokzatos híd a Városligetben a Hősök tere és a tó között. „Erre járt a földalatti, a síneket betemették, néhány méternyi földön ível át a gyaloghíd. Céltalan kerülő az ég felé, emléke a nincsnek." Garaczi László mára már klasszikus lemur-sorozatának újabb emlékezetes része erre jár. Az elbeszélői hang egyszerre naivan gyermeki és a vénnél is vénebb; a folyamatos múlt intenzív jelenléte alakítja-tagolja ezeket a kisprózai mesterfutamokat. A regény apró elemekből épül fel és az egész árnyéka a hiányt rajzolja ki. Garaczi közelről pillant az emlékezet és a felejtés tárgyaira, megfigyeli a múltat, leírásai az érzékeinkre hatnak. Ennek az írásművészetnek ízei vannak, mégsem hangulatpróza. Melankólia és pátosz, szerelemsorok és egyedüllét, város és liget. Földalatti a szöveg felett. És szeretetteljes irónia. Ez a könyv az áthidalás minimumcsendekből összeálló nagy prózája.

A Mintha élnél című regénnyel 1995-ben vette kezdetét Garaczi László lemur-sorozata (Pompásan buszozunk!, 1998; Arc és hátraarc, 2010), kortárs szépirodalmunk egyik meghatározó olvasmányélménye. Ez a történet kezdete: tiszta, gyermeki léthelyzet - ,,Enni jó, kakilni jó, odabújni jó." Innentől minden csak bonyolultabb lesz. A felnőtt visszaemlékező pozíciója például, aki feltérképezi (és felszaggatja) a gyökereit. Aki vallomásában összekuszál időket, tereket, érzéseket. Aki együtt nevet a kisfiúval az életen, amely - valóban - nevetni való.

Egy csúzlibaleset kitágítja a teret és az időt, elindítva az emlékezés szertelen folyamát. Az elbeszélő a rendszerváltozás kulisszái közül tekint vissza iskolás- és úttörőéveire, de érintőlegesen beavat a kisgyermekkor (Mintha élnél), valamint a felnőtté válás (Arc és hátraarc) meghatározó élményeibe is. A Pompásan buszozunk! Garaczi László érzékeny nyelvezetű, ellenállhatatlan humorú lemur-vallomásainak második kötete.