Jannis Garza

Közhely, hogy a rock 'n' roll sztárok az átlag halandónál mohóbb étvággyal fogyasztják a szeszt, a drogokat és a nőket, aztán ebbe hol belehalnak fiatalon, hol nem. Szerencsés esetben zenélni is tudnak, sőt a tehetségesebbek olyan dalokat is írnak, amelyekre tíz-húsz év múlva is emlékeznek az emberek. Sok ilyen sztárt ismerünk, de kevés köztük az olyan, akinek humora is van, és akit kortársai, rajongói úgy emlegetnek, mint közvetlen, barátságos figurát, nem pedig megközelíthetetlen rocksztárt, és akinek mértéktelen szesz-, drog- és nőfogyasztása sem puszta póz, mégis egy karcolás nélkül túléli mindazt, amibe bármelyikünk könnyen belepusztulna már az első körnél. Lemmy Kilmister, a Motörhead frontembere pontosan megfelel ennek a személyleírásnak. Basszusgitározott és énekelt, dalokat írt, amelyek többségére évtizedek múltán is emlékeznek az emberek, koncertezett egy életen át, és az az embertelen mennyiségű whisky meg drog sem tudta elpusztítani, amit átengedett a szervezetén. A Fehércsíklázt olvasva nemcsak ezt a kivételes életutat ismerjük meg Lemmy saját szavaival elbeszélve, de az elmúlt ötven év néhány zenekarának és a rock 'n' roll szcéna számos szereplőjének életébe is bepillantást nyerhetünk.

A rock and roll olyan műfaj, amelyben nem könnyű megszerezni a leghírhedtebb, legelvetemültebb, ugyanakkor elpusztíthatatlan jelzőket. Ian Lemmy Kilmister azonban az összes érmet elhozta ebben a sportágban. Hozzá képest Keith Richards elsőáldozónak, Mick Jagger apácának tűnhet. Az ilyen zülléstörténetek hajlamosak egy idő után már-már unalomba fordulni. A White Line Fever azonban nem ilyen: képtelenség beleunni a Motörhead frontemberének minden képzeletet felülmúló drog- és nőéhségébe, ráadásul bepillantást nyerhetünk egy kivételes basszusgitáros-szövegíró és előadó gondolataiba, világnézetébe is, megismerhetjük döntéseinek hátterét. A rajongók 2015. december 28-án sajnos választ kaptak arra a hülye kérdésre is, amit a hatvanas évek tévériporterei rendületlenül tettek fel a fiatal előadóknak: Mégis mit gondol, meddig lehet ezt csinálni? Mert végül az elpusztíthatatlan Lemmy is elment. De hogy egy szintén hülye parafrázist használjunk: Lemmy élt, Lemmy él, Lemmy élni fog. Mert halhatatlan, mint a rocknroll. Dikmik és én akkor már három napja fenn voltunk, mert óriási adag Dexedrine-t nyomtunk le. Akkor egy kicsit beparáztunk, és beszedtünk pár nyugtatót Mandraxet , de aztán úgy éreztük, hogy ez nem elég érdekes, mert túlságosan lehozott bennünket, így bevettünk egy kis LSD-t, aztán meg egy kis meszkalint, hogy színesebbé tegyük az egészet. Kezdett kicsit ijesztő lenni, úgyhogy bevettünk még pár szem Mandraxet és aztán egy kis speedet toltunk, mert már megint túlságosan lelassultunk. [] Mire fel kellett volna mennünk a színpadra, Dikmik és én olyanok voltunk, mint két deszka. A kurva életbe, Mik mondtam , meg se tudok mozdulni. És te? Én sem felelte. Óriási, mi? Igen, de mindjárt fel kéne mennünk a színpadra. Ó, majd segítenek nekünk bizonygatta. Tehát a roadie-k beakasztották a csizmáink sarkát a színpad hátsó végébe, és feltoltak álló helyzetbe, majd a nyakamba akasztották a basszusgitáromat. Ezzel megvagyunk mondtam. Merre van a közönség? Arra. Milyen messze? Tíz méter. Így hát odamentem Egy, kettő, három, négy, öt, rendben. Gyerünk!