Vida Gusztáv

Ez van… Vagyis, hogy volt. Mára még színtelenebbé vált a világ – a vadászatban is. Szerencsémre még elcsíptem azt az utolsó öt-hat évet, amikor csak az ment, akit igazán érdekelt. Vagy, akinek kellett valami. Hazajövünk, nappal lesz. Megyünk dolgozni, kommunikálunk, a család. Folynak az évek… Mennyi titkot hordozunk magunkban! Mert, majd’ mindegyiknek nyoma van, hivatalosan. De ki tudja, hogy miként is volt valóján azon az éjszakán. Csak mi. Magunkban hordjuk. Elképedek tisztázva a régi szövegeket. Ez én voltam? Ötödét se vállalnám be már. Mások se. Változunk. A világ is. Denaturált lett. (Mint Afrika.) De még itt, az van. Azt mesélem… Nem viszem a sírba.

Nem mindennapi olvasmány. Témája alapján „vadászkönyv”. Vadászember írta, vadűzésről szól. De ez a megállapítás ennek a könyvnek csak az első, meglehetősen felületes megközelítése. Mert, ahogy az olvasással haladunk előre – a kötet minden szövege izzik a feszültségtől –, egy ugyancsak feszültségektől izzó ember portréja rajzolódik ki, mely mögött – ugyancsak feszültségekkel telítetten –, felsejlik egy széthulló család,egy kihaló falu, egy pusztuló kultúra és egy önmagával viaskodó kor sajátos rajza is. (Békés Sándor)