Virág Gyula

"A tények durva meghamisítása lenne Petrovics Béla bácsit antialkoholistának nevezni. A nyugalmazott erdőkerülő már kora ifjúságában kamatoztatni tudta kivételes képességeit, így már a második világháborút is gyakorlatilag végigitta. Szomját oltotta bánatában, vedelt örömében, koccintott minden gyermek születésére, és korra, nemre, valamint vallási felekezetre való tekintet nélkül ivott azoknak a lelki üdvéért is, akiket utolsó útjukra kísértek a falu temetőjében. A pohár fenekére nézett akkor is, amikor nem értett valamit, és lássuk be, az ilyesmi bizony gyakori esemény volt az életében. Ez történt azon a szerdai délelőttön is, amikor már jó ideje azzal foglalatoskodott, hogy a csirkeól mellé támassza a kerékpárját. Hol a bicikli dőlt el, hol Béla bácsi, de a siker egyre csak váratott magára. Nem úgy Jani postás, akinek érces hangja hirtelen felverte a fülledt augusztusi csendet: – Adjon az Isten, Béla bátyám! Na vajon mit hoztam én magának?Az öreg kivételesen éppen talpon volt, így Piszkos Fredet meghazudtoló mozgással kacsázni kezdett a kertkapu irányába. Foghegyről csak annyit vetett oda a vörös, hórihorgas kézbesítőnek: – Ugyan mi a ménkűt hozott volna? Ha csak nincs egy új szabály, hogy ettől kezdve már hetente jár a nyugdíj, akkor szokás szerint csekket vagy idézést! – dünnyögte. – De nem! – üvöltött vidáman Jani postás. – A tévétől érkezett levele, itt tessék aláírni! – azzal az öreg orrá alá dugta az ívet, valamint egy felismerhetetlenségig összerágott töltőtollat.Béla bácsi egy árva szó nem sok, annyit sem szólt, és a rubrikának tökéletesen fittyet hányva a szélrózsa minden irányába szórta szét nevének betűit. Soha nem viselte el a korlátokat, legfeljebb csak akkor, amikor a kerékpárját támaszthatta nekik. Ezután egy hanyag mozdulattal útjára engedte Jani postást, majd egy „Na, gyere Morzsi!” felkiáltással fogta a biciklijét, és elindult a Kánaán presszó irányába.