Eörsi István

Ez az erdélyi falu az újdonságok tárházát tárta ki elõttem. Itt ettem először valódi kürtőskalácsot, sőt a varázslatos technológiát is megcsodálhattam, ahogy a művészi gonddal dorongra tekert tészta a kemence izzó ölébe nyomul. Kis szobában ültek este a lányok, legalább negyvenen, egy öregasszony felügyelete alatt, és dalolva fonták szalmából a kalapot, ujjaik eleven kötőtűkként cikáztak. Egy másik házban bált is láttam, persze viseletben, fantasztikus lendületű, szenvedélyű és kultúrájú kavargást. Hagyomány szabta meg a táncrendet, ahogy a figurákat, a gesztusokat, a mosolyokat is szilaj hagyomány szabályozta. Ismertem már színpadról ezeket a lépéseket és mozdulatokat, ezt a képtelen fizikai és ritmikai bravúrt, de eddig legfeljebb teljesítményként csodáltam, mint Velence utcáit, a soha-vissza-nem-térő múlt káprázatos kövületeit. A nézőtérrõl, városi világból, városi aggyal és szívvel, hazugnak éreztem, számítón romantikusnak mindazt, ami előttem kavargott: mintha ál-bölényeket hajtottak volna a fizető vadász kötelességszerűen káprázó szeme elé. Itt azonban, ebben a faluban, ebben a bálban nem jutott a táncosok eszébe, hogy művészetet produkálnak, nem élték át, hogy az idő végvári vitézei ők, jól érezték magukat a megszokott ruhában, hagyományban, a megszokott zene forgószelében. (Részlet a Vilmos c. írásból)

,,1968. november 17-én Gombrowiczcsal csaknem végzett egy iszonyatos infarktus. Utána két hónapig mozdulatlanul kellett feküdnie. További két hónap múlva, tehát halála évének márciusában még mindig nem hagyhatta el lakását. Ezt írta Naplójába: ,,Nem haltam meg, de halálos találat ért bennem valamit - mintha fal választaná el tőlem, ami a betegség előtt volt. Új nehézség bukkant fel köztem és a múlt között." Ez nagy élmény lehetett és nagy téma: életen túl lenni és halálon innen. Az a Birodalom, melyet Naplója elején négyszer egymás után az ,,Én" szócskával jelölt, egy fal mögé került. De mielőtt még átáshatta volna magát alatta, vagy roppant erőfeszítéssel átugorhatta volna, leomlott a Fal. ,,Nem, nem Berlinről írok, magamról írok - vallja Berlinben -, nincs is jogom másról írni." A Berlini jegyzetek német előszavában még határozottabban fejti ki ezt a gondolatot: ,,A Berlini jegyzetek tehát Berlinre vonatkozik, de még inkább rám, énrám Berlinben. Jócskán akadnak olyan emberek, akik a rendkívüli önteltség tünetének vélik, ha valaki ilyen mértékben önmagára koncentrál. Én, ellenkezőleg, elismerésre méltó szerénységet és dicséretre méltó visszafogottságot látok ebben. Hiszen ki vagyok én, hogy ítéletet mondjak a világról, a városokról és a nemzetekről? De ha magamról beszélek, akkor magamnál otthon vagyok." Az irodalomban mindig magunkról beszélünk, ítéleteink bennünket minősítenek. Ebben az értelemben szabom át magamra a fentebb idézett gondolatot: ,,Az Időm Gombrowiczcsal tehát Gombrowiczra vonatkozik, de még inkább rám, az én időmre Gombrowiczcsal." Ő szívesen idézte Esküvőjének ezt a sziporkáját: ,,Nem mi mondjuk ki a szavakat, a szavak mondanak ki minket." Bólintok egyetértésem jeléül, aztán megrázom a fejem. Zseniális mondat, de önmagában nem áll meg, mert nem véletlen, és nem is független tőlünk, hogy melyek ezek a szavak."