Marno János

Mi van a szerepeken túl? Mi van a szerepeken innen? Hol vagyunk a szerepeinkben? Lehet-e szerep maga a nyelv, és ha igen, az oszt vagy szoroz? Marno János új verseskötetében folyamatos cserebomlásokat, szüntelen alakulásokat érzékeltet. Ebben az izgalmas költészetben mintha az egész létezés állandó mimikri lenne: színre lépés, színeváltozás és színpad. Egysoros mesterdarabok és katartikus hosszúversek, emlékek és álmok váltakoznak ritmikusan a Szereposzlás lapjain. Marno Jánossal a kép és a fogalom erőterében a költészet ősforrását járhatjuk körül.

Marno János költészete állandó beszélgetés. Állandó nyelvmorajjal, közlésfoszlányokkal; tagolt én-hanggal és sejtelmes te-képpel. Reflexív mozgással és terekkel: legyenek azok belső tudati-nyelvi közegek, pszichés labirintusok, vagy a budai Gesztenyéskert igencsak konkrét és beazonosítható környéke kitaposott ösvényekkel. Itt nincsenek rossz lépések: egy elvétett szó, egy kicsavart rag egészen új lehetőségeket teremt. Új verseskötetében az ismétlés, a rátalálás és a rátévedés hármas ritmusa teremt egzisztenciális töltetű, delejező feszültséget. Napjaink egyik legeredetibb és legizgalmasabb költője új kötetében páratlan iróniával és játékossággal ered saját emlékezete és az örök filozófiai kérdés nyomába: nyelvünk határai mennyiben jelentik világunk határait?