JI

„Amióta csak az emberiség létezik, valami ősi ösztön hajt minket, hogy igazolni tudjuk, nem vagyunk egyedül a mindenségben. Bár több milliárd ember él a Földön, mégis magányosnak érezzük magunkat. Űrhajókat építettünk, és elhagyva a bolygónkat tovább kerestünk. Látni akartunk fényéveken át a messzeségbe. De miért? Mi az a génjeinkbe kódolt vágy, ami arra késztet minket, hogy tovább kutassunk? Miért hisszük megszállottan, hogy nem lehetünk egyedüli értelmes civilizáció az ésszel fel nem fogható nagyságú mindenségben? A sok csalódás után miért tart még ki mindig a hitünk, erősebben, mint az életösztönünk? Miért tekintünk fel az éjszakai csillagos égboltra, és tesszük fel magunkban a kérdést újra és újra: ti ott, kiket időtlen idők óta keresünk, melyik bolygón vagytok? Merre induljunk? Mi lesz akkor, ha ezekre a kérdésekre megkapjuk a hőn áhított választ? Ha eljönnek azok, akikre oly régóta várunk már… túl fogjuk élni? Felvirradt a nap. Az utolsó háború napja.”

„Driscol ebben a pillanatban kételkedni kezdett a tervük sikerében. Azt tudta Bryce-ról, hogy félőrült, de most már arra gondolt, biztos, hogy teljesen elment az esze a pasinak. - Kishitű vagy, barátocskám! - veregette meg a vállát atyáskodva Bryce. - Ez a hajó a legtökéletesebb gép, ami csak épült a történelemben. Első osztályú felszereléssel és a világ legjobb szakembereivel. Biztos, hogy megoldják a problémát és nem engedik darabjaira esni ezt a csodajárgányt. Nagyon kínos lenne ez nekik... Amúgy meg köti őket a minden hatalom felett álló esküjük, nem emlékszel? Ha kell, az életük árán is megvédik az utasaikat. Ha én bízok bennük, te miért nem, Driscol? - És mi van az utasokkal? Más egy-két embert kinyírni, mint közel hatvanhatezret egyszerre... - hüledezett Golsdtein. - Miért lenne más? Nem tök mindegy, hogy egyet, vagy tízezreket teszel el láb alól? Engem baromira nem zavar, hogy hányan pusztulnak itt. Inkább ők, mint én. A lényeg, hogy én megússzam. De ha téged ennyire megvisel ez lelkileg, akkor én nem tartóztatlak, húzhatsz vissza a Marsra! Különben is, most jól jönnek az utasok, legalább elterelik a figyelmet rólunk, és a zűrzavarban mi meg közben nyugiba lepattanunk."

 Edward Mills nyomozó egy tragikusan végzodo túszmentési akcióban elveszíti a feleségét. A rendor az elkövetkezo egy évben alkohollal próbálja orvosolni fájdalmát, mialatt nyomozóként csak kisebb ügyek felderítésére kap megbízásokat. Egy napon rejtélyes emberi öngyulladások történnek a városában és Millst utasítják a meghökkento tuzesetek okainak kiderítésre. Ahogy nyomozó halad elore a titokzatos események felderítésében, olyan eredményre jut, ami visszavonhatatlanul megváltoztatja az életét. "A kép a másik oldalon ismét változott és egy no jelent meg a kiabáló fickó mögött. A törékeny alakja, a fekete hosszú haja azonnal ismeros lett a rendornek. ? Emily?? suttogta elképedve. A no is meglátta ot és közelebb lépett a tükörhöz. Kék szemével kíváncsian méregette az ide át falfehérré vált Millst. - Rohadék rémálmok! - Mills dühtol eltorzult arccal, ököllel sújtott le az ártatlan tükörre, mire milliónyi repedés szaladt végig az üvegen."

1947 júliusában egy különös eseményrol szóltak a korabeli sajtóhírek: a beszámolók szerint egy azonosíthatatlan repülo tárgy zuhant le a város külso szélén. Valóban egy idegen urhajó járt akkor szerencsétlenül, vagy egyszeruen csak egy meteorológiai léggömb okozta a téves híreket? Ha a kiszivárgó hírek igazak, hogy mégis ufók szenvedtek baleset, akkor valóban négy idegen került volna a Földre? Ha az idegenek elérték a bolygónkat, csak négyen jöttek, vagy mi tévesen csak ennek a négynek a létezésérol tudunk? A katasztrófa során valóban meghalt a négy szürke? Talán megtörténhet, képesek arra, hogy látszólag halott lények túléljék urhajójuk katasztrófáját, és a mai napig közöttünk bujkálva várjanak a lehetoségre, hogy ismét hazamehessenek a saját világukba?