Péter Kántor

Szerettünk volna még egy kötetet együtt elkészíteni, így született meg az Elegendő ok. Kántor Péter a 2017 óta írt versei közül válogatta: múlt, emlékezet, közélet, járvány, betegség - ez a témája a visszafogott hangon megírt verseknek, amelyek nem csak a megjelenés sietőssége miatt nyerik el drámaiságukat. Részlet a kötetből: Kántor Péter: Elegendő ok Mikor írsz már egy verset? Régóta nem írtál. Nem írtam, mert nincs kedvem. Majd ha lesz, írok. De te szeretnéd pénteken kinyitni az ÉS-t, látni benne a nevemet, és olvasni a versem. Elegendő ok ez a versíráshoz? Elméletileg nem, bár talán mégis, elképzelhető. Emlékszem, egyszer megkérdezte tőlem az apám: Mikor írsz megint valamit? Régóta nem írtál. Én pedig hazamentem, és rövidesen írtam egy verset. Ahogy most is. Hogyha pénteken kinyitod az ÉS-t… Legyen ennek a versnek a címe: Elegendő ok. A címzettje pedig legyél te. Ez nem egy szerelmes vers. De kell hozzá valaki, aki fontos. Akinek fontosak vagyunk. Ami a vers témáját illeti, nincs semmilyen témája. Illetve dehogy nincs! Arról szól, hogy mi lehet elegendő ok a versíráshoz.

Kántor Péter lírájában van valami mélyen és zsigerien otthonos - akkor is, ha az otthonok elvesztését, azok hiányát, az otthontalanság tapasztalatait írja verseiben. Ez fakad e líra személyes közvetlenségéből és gazdag modalitásából, és abból az evidenciából, hogy Kántor Péter otthon van a költészetben. Új kötetében az életmű eddigi nagy témái és motívumai némiképp más perspektívát kapnak, más fénytörésben jelennek meg. Munkásságában a privát és a közélet szálai elválaszthatatlanul közel esnek egymáshoz, ebből az elektromosságból újabb nagy közérzetversek születtek, olyan darabok, amelyekben a lírai én életének különböző terei összekapcsolódnak. Ennek konkrét topográfiai jele e kötetben is a Kossuth tér, mely egy sarokra van a költő lakhelyétől, és így lesz személyes hely a magyar történelem és politika egyik legfontosabb-legszimbolikusabb teréből. A kötet másik fontos motívuma az emlékezet mechanikájának leírása: korábbi életpillanatokat, találkozásokat idéz fel újra Kántor. Képleírásaiban többek között Vermeer, Van Gogh, Francis Bacon festményei állnak a költemények fókuszpontjában; de Kántor nem leírja a képet, hanem újrateremti azt poétikája eszközeivel. A versben így nemcsak a festmény lesz benne, hanem keret gyanánt a festőt is rákomponálja. Az új kötetben is találkozhatunk a költő különleges figurájával, ahogyan egyszerre fedezi fel a nüanszok örökkévalóságát és a metafizika pillanatnyiságát.

Miért ír egy vérbeli lírikus prózát? Talán azért, hogy kiderüljön, van átjárás a két műfaj között: nem csak epikus költemények léteznek, ugyanígy lehetséges a prózában is költőnek lenni, különösen a rövidprózában. A kötéltáncos épp ezt csinálja: lírikusként egyensúlyozva lépked a próza vaskosabb, sokszínű kötelén. Hol a jelenben, hol a múltban jár, de mégis a ma áll a figyelme centrumában, a mához hajol közel, akkor is, amikor a történetek jelen idejűek, és akkor is, amikor régi emlékeket elevenítenek fel. Lépkedünk színről színre, történetből történetbe, Nádler István kötéltáncos grafikái között. ,,Van egy történetem"" - ez az egyik írás felütése. Kántornak hangja is van ahhoz, hogy ezek a történetek feszesen izgalmasak legyenek, ez pedig ugyanaz az egyszerre személyes és tartózkodó, iróniával és szenvedéllyel vegyített, összetéveszthetetlen hang, amit már a versekből is jól ismerünk. S ha egy történet hősei netán ókori görögök, akkor se lehet semmi kétségünk afelől, hogy a történet rólunk szól.