Eszter Kiss

Mint két idegen, álltunk egymással szemben. Fiernze és én. 2012-ben. Éppen ideköltöztem az olasz férjemmel és kisgyermekünkkel, ő pedig már akkor el volt foglalva a turistáival. Az általam megszokottól bosszantóan különböző hétköznapjain túl, mintha ígért volna valami mást, valami többet. Kíváncsi lettem. Kérdezgetni kezdtem, szerettem volna jobban megismerni. Kézen fogott, válaszolt, vitt, mutatott, lassan beavatott, miközben vele együtt változtam. A könyv a benne, a vele megélt életem és saját belső utazásom élményeinek gyűjteménye.

Ha nem írom le, a pillanat elvész. A pillanat van úgy, hogy gondoskodik arról, hogy megmaradjon. Mondjuk úgy, hogy felvesz a hátára, elvisz messzire, majd megkér, hogy a történeteket öntsem szavakba, formáljam novellákká. Így lehet másoké is. Második novelláskötetem történetei elviszik az olvasót Firenze utcáira, ismeretlen tereire, kórházi folyosójára, messzi tájakon átélt élmények legbelsejébe, régi emlékek mélyére. Játszódnak intézetben, temetőbe, csendőrőrsön, taxiban vagy focipályán. Élet írta történetek szavakba öntve, neked, kedves Olvasó!