Róbert Koltai

"Színművészeti Főiskolás koromban nyaranta eljártam dolgozni, mert kellett a pénz, és színházba játszani nem hívott a kutya se, ezért az egyik nyáron az üvegesekhez álltam be cipekedni. Ők persze nem hitték el, hogy színésznek készülök. Vittük a nagy táblákat ide-oda, de ha emelni kellett, az erős és tapasztalt segédmunkások mellett én labdába sem rúghattam. Gúnyoltak is eleget: A Művész Úr! Na, majd én megmutatom! - gondoltam, és amikor a Mester utcai Közgáz előtt állt meg az autó - ahová anyukám járt egykor, és ő jutott az eszembe -, én is a kocsi végébe álltam. Kezembe adták a hatalmas üveglapokat, és én meggörnyedve elindultam a járókelők között az ajtó felé. Néhány lépés után azonban kioldódott a madzag, ami a két számmal nagyobb munkásnadrágomat tartotta, és a gatya csúszni kezdett lefelé. Megállt a forgalom. A járókelők röhögése még ma is a fülembe cseng... Azóta is gyakran érzem magam így az életben, a színpadon vagy a kabaréban: mindkét kezemmel fogom a nehéz üvegtáblákat, vigyázok, hogy el ne törjenek, miközben a gatyám lassan a bokámra csúszik, és kilátszik az ülepem." Koltai Róbert Az idén 75 éves Koltai Róbert színész-rendező, akit többek között a Sose halunk meg, a Szamba, a Csocsó, avagy éljen május elseje!, a Miniszter félrelép című filmekből és számtalan színházi előadásból ismerünk és szeretünk, vall a maga szokott humorával és öniróniájával, de mégis komolyan színházról, emberi-szakmai kapcsolatokról, filmekről és szenvedélyről.

"Igenis nagyon sok ember fellélegzett, amikor mint Illetékes kimondtam azokat a dolgokat, amelyeket más nem mert kimondani. És még azt is mondom, hogy egyáltalán nem tartom magam ezért bátornak, csak nem tehettem mást. Nem engedte a szerep!" Koltai Róbert Tudja ön, kedves Olvasó, mi a poén? Koltai Róbert szerint "az, ahogy a pillanatot tudja az ember használni, kihasználni, eltartani magától, vagy ahogy akár a legdrámaibb helyzetben - mert biza az is poén! - plasztikusan odaadni egy kifeszített másodpercet a nézőnek." Nos, ugye nem erre gondolt? A szerző szerint viszont "a nevetés már csak hab a tortán". De hát minket nem ver át a bakter úr, jól tudjuk, hogy az ő humortortái milyen habosak, mi pedig csak tömjük magunkba évtizedek óta ezt az isteni édességet, sokszor egészen addig, amíg meg nem fájdul tőle a hasunk. Koltai Róbert színes válogatást tár elénk híres jeleneteiből, ismert és kevésbé ismert történeteiből, paródiáiból, amelyek a kabarétörténelem egyik legmeghatározóbb figurájává tették - s amelyek most olvashatóak először kötetben. Kedélyesen sztorizgat a rögtönzésekről, eleven humorral idézi fel, hogyan tréfálták meg egymást a kollégákkal a színházi előadás alatt, a szünetben, a büfében vagy bárhol, ahol csak lehetett. A vicces elbeszélések között bár akad kínos és megható is, de kivétel nélkül szórakoztatóak. Az én kabarém végigveszi Koltai fél évszázados karrierjének legsikeresebb alakításait is, amelyekből mindannyian rengeteget fel tudnánk sorolni Csocsótól Gyuszi bácsin és Ámbár tanár úron át a Simabőrű hangjáig. De jobb, ha nem egymás szavába vágva tesszük ezt, mert még Illetékes elvtárs ránk rivall: "Ne beszéljünk egyszerre!"

Koltai Róbert már könyve bevezetőjében megrémiszt minket: ,,valószínűleg ez a könyv lesz az utolsó, amelyben visszaemlékezem elmúlt évtizedeimre, pályatársaimra, barátaimra". Nyilván ez is valami tréfa lesz - gondolhatja az olvasó. Nehéz ezt a kijelentést komolyan venni olyasvalakitől, aki ilyen élvezettel, sajátos ízzel mesél a színészetről - erről a ,,féltékeny szakmáról" -, a barátokkal, kollégákkal átélt kalandokról, mint ő. Legújabb könyvét olvasva olyan érzésünk támadhat, mintha egy Koltai-filmet néznénk: a jeleneteket a tőle megszokott humorral, átéléssel vagy a helyzethez, a mondandóhoz illő komolysággal írja le, megelevenednek előttünk a lendületében és érzelmi töltetükben hullámzó események. Hibáiról is őszintén beszél, s olyan részleteket tár elénk, amelyeket máshol hiába keresnénk: megtudhatjuk, ki ihlette az Illetékes elvtárs jellegzetes szájtartását, melyik filmjének szánta a Szobaasszony, gyere haza! címet, és hogy ki volt rá a legnagyobb hatással a színésszé válásban. Elárulja, mit profitált a karanténból, mi a színészszakma ,,rákfenéje", hogyan kapta meg Kálmán bácsi szerepét a Drága örökösökben, és miért szeretné kipróbálni, milyen macskának lenni. Csak olvasunk és lapozunk, kuncogunk és bámulunk, az idő szalad, és a könyv végén elégedetten nyugtázzuk, hogy - akárcsak az előzőeknél - remekül szórakoztunk. Majd némi elégedetlenséggel ocsúdunk fel: Máris vége? Na, ne... Mesélj még, Gyuszi bácsi! Vagy bakter úr vagy Naftalin... mindegy, melyik szerepben, csak folytasd!