Konrád György

1969-ben jelent meg először Konrád György regénye, A látogató. A külső-Erzsébetvárosban dolgozó gyámhatósági előadó bolyongásai közben feltárul az akkori Magyarország szociális zsákutcája. Az emberi kiszolgáltatottságot, annak különböző síkjait iszonytató érzékenységgel és érzékiséggel ábrázolja, elképesztően és máig hatóan elevenen. A Magvető Zsebkönyvtár negyedik köteteként jelenik meg ez a klasszikussá vált regény az író 85. születésnapjára.

Ha a szerző képzelődéseiben elrugaszkodna, akkor ezt a "fület" előszónak tekintené egy előszóhoz, amely egy közeledő regényhez ad némi útbaigazítást, azzal a kommentárral, hogy akit ez érdekelhet, az olvasók egy igen elszánt köréhez tartozik. Miért Vendégkönyv? Az olvasóval kölcsönösen vendégül látjuk egymást. Szemem elé kerül? Már meg is látogattam. Ajtót nyitok előtte, fel-alá kószálhat a házamban, egy élettörténetben, és talán egy írói világszemléletben is, amelybe elég, ha némi betekintést nyer, ennél többet udvarias emberek nem várnak el egymástól, figyelembe véve, hogy én már mióta veckelődöm ezzel a könyvvel, a kedves olvasó pedig ennél jóval kevesebb időt szánhat erre az ismerkedésre. Olvasás közben dönt, hogy letegye, vagy folytassa-e, és hogy a testes könyvben hemzsegő kérdésekről és állításokról hajlandó-e maga is elmélkedni, hogy megenged-e magának egy belső mosolyt olyan mondatok táján, amelyek a szerző szája szélén is egy rejtett mosolyt sejtetnek. Igenlő válasz esetén adódik a következő kérdés: Mi ez a könyv? Válogassunk az alábbi válaszok közül. Maradjunk az előbbieknél, előszó egy regényhez. Tudósítás egy tudatból? Szövegpasziánsz? Vagy máris: regény? Ördög tudja. Ahány címmel felruházott, gépírásos oldal, annyi fejezet vagy strófa. Vagy hétszáz, aztán abbamarad. Hol? Mikor? Amikor abbahagyjuk, mert holnapután van szilveszter, és ebből ennyi elég. Kiadómnak és szerkesztőmnek, Barna Imrének megígértem, hogy Újévkor ott lesz a gépében, most már rajta a sor, hogy ezzel a nagy cupákkal kezdjen valamit, szegény feje. Fogadja köszönetemet mindenki, aki tesz valamit azért, hogy ebből a digitális suhanásból könyv legyen az olvasó kezében. (Cupák vagy suhanás?) Több átszerkesztett régebbi darab, válogatás, véletlen és tetszés szerint. Akkor úgy adódott, most meg így, tömörítem, élesítem, áthelyezem, leválasztom róla a nyűgös szomszédmondatot, időskori szigor és szeszélyeskedés. Észrevételek egy tartásról, az ember iránti humanista hízelgés felfüggesztése, de a mizantrópiát is megelégeljük. Más nincs, csak mi, emberek. Mondhatnám, hogy szedjük össze magunkat, és térjünk észhez, ők meg mondhatnák, hogy elég volt belőlem, mulassak a szobámban, vagy sétáljak föl a Szent György-hegyre, és mossam meg az arcomat az oroszlános címerű kút vízében, amihez hasonló jókat az olvasónak is kívánok.

Az életben maradás gyerekkori kalandjáról szól ez a könyv. Miután a Gestapo 1944 májusában, tizenegy éves koromban a szüleimet letartóztatta, sikerült megvesztegetnem a helyi hatalmat, hogy a csendőrök negyedmagammal, egy nappal a gettóba zárás és az Auschwitzba szállítás előtt fölengedjenek Berettyóújfaluból a rokonainkhoz Budapestre, ahol még adódott némi haladék. Elutaztunk, életben maradtunk, és hazatértünk a faluba. A többi zsidó gyereket addigra elnyelték a hamvasztókemencék. Egy év, a felnőtté válás története, és aztán érzelmes és fanyar visszatérések. "Télikabátban járkáltam a szobámban, hideg, száraz ürülékszag terjengett a fürdőszoba felől, a földön a vastag szemétben ott voltak a fogalmazványok, amelyek kiérdemelték tanítóim dicséretét, ott voltak a szétszórt lapok a fényképalbumokból, a nyaralások az erdélyi Kárpátokban, a máramarosi havasokban, és az azóta elgázosított nagynénik, unokatestvérek. Nem vettem fel semmit a földről, s ha mégis, akkor visszatettem. Tavalyi kabátom még nem volt sem szűk, sem rövid, az elmúlt évben egy centit sem nőttem, inkább talán tömörödtem. Néztem az épen maradt tükörben csodálkozó arcomat, álltam a megalázott halmazban, a honvágy csúfságában, és biccentettem annak a kis figurának, aki lám, így hazatalált."

„Negyvennégyben magyar zsidó voltam, negyvenöt óta zsidó magyar vagyok. Mert itt lakom és magyarul beszélek, mert itt vagyok ismerős, mert ennélfogva: ez a hazám. Zsidóként mondom, hogy az enyém. Megfizettem érte eleim sírjával, akik itt vannak eltemetve, meg talán a munkáimmal is. Régtől fogva itt vagyon jó Budán lakásom. Zsidó tanáraim itthagyták a névjegyüket a magyar irodalomban. Vigyük haza Jeruzsálembe Füst Milánt, Karinthyt, Radnótit? Fogjuk a hónunk alá, és vigyük haza a Bibliát? Hangoztassam, hogy hozzátok tartozom? Ezt inkább ti mondjátok, ha úgy gondoljátok, és ha szívesen mondjátok. Mindazonáltal jövőre Jeruzsálemben, száradjon le a jobbkarom, ha elfelejtem. Lehet, hogy leszárad. […] Fia vagyok a zsidó népnek, és polgára a magyar társadalomnak, nemzetnek, államnak. Zsidó és keresztény magyarok között telt el az életem nagyobb része, hogy is ne lennék magyar? Akkor hát mind a kettő? Igen, mind a kettő. A kettőből csak élethazugság árán lehet egyet csinálni.” A Harangjáték „nem regény- és nem esszé-” miniatűrjei után itt az új kötet. A „lóugrásszerű” logikát új szervezőelv váltja fel. Ezeket az 1986 és 2009 között keletkezett rövid írásokat most szigorúbban kapcsolja össze a tematika. A kihívó címnek azonban nincs szűkítő sugallata. A Zsidókról megindítóan pontos és kérlelhetetlenül személyes; privát esszé és tárgyilagos próza: igazi Konrád-könyv.

A látogató-ban a beszélő én - egy gyámhatósági tisztviselő - néz szembe az ügyfeleivel, az elesettekkel, a magukra hagyottakkal, a szabályszegőkkel. A városalapító-ban a várostervező a szülővárosával, mindig a hatalom a hatalom nélkülivel. Az alul le vők nem tudnak párharcot folytatni a felül levőkkel, csak a devianciával tudják felhívni magukra a figyelmet. A vita nem köztük és a viszonylag felül levők között zajlik, hanem az utóbbiak fejében, egy önmagával meghasonlott elit több dialógust magáb an foglaló monológjaként. Könyvem a szocialista városépítés rossz lelkiismerete volt. Ezt a rossz lelkiismeretet a párt és az állam illetékesei pályám kezdetétől fogva nem kívánták. (...) Mindenesetre a gyanakvó hajlandóság megerősödött, én pedig a z írásaimmal együtt egyre gyanúsabb lettem, ami megpecsételte következő regényem fogadtatását. Túl sötét világnézetemhez kedvezőtlen jelzők sokasága tapadt. Megírtam, hogy milyen várost nem akarok, a kiadó meg ezt a fejezetet nem akarta. Talán inkább írjam meg, hogy milyet akarok, a kiadó így próbálta megmenteni a könyvet, de az én vágyaim még inkább elfogadhatatlanok voltak. (...) Nemsokára rendőrségi hercehurcák, házkutatások, kéziratelkobzások, letartóztatás, ügyészi figyelmeztetések még kom orabbá tették a vezetők rám helyezett tekintetét. Az állambiztonsági szolgálat tájékoztatta a felső vezetést, hogy A városalapító meg fog jelenni németül és franciául. (...) Hogy a magyar nyelvű kiadás hiánya ne legyen kellemetlenül feltűnő, a magya r vezetés úgy döntött, hogy a Magvető Könyvkiadó is jelentesse meg A városalapító-t, de előbb még ki kell metszeni belőle a legbotrányosabb bekezdéseket, mondatokat, mondatrészeket, szavakat. Botrányos volt minden szókép, amely a rezsim fegyveres-bör tönös páncélzatára utalt. Alkudoztunk, hol Kardos engedett, hol meg én. Előbb-utóbb úgyis megjelenik az integrális szöveg, mondtam magamban, tíz oldal hiánya nem öli meg a regényt. A teljes szövegre nem kellett sokáig várni, barátok és baráti ismere tlenek akkori feleségem, Lángh Júlia közreműködésével (én már akkor Nyugaton voltam), különböző formákban, kis beragasztott szalagocskákkal-oldalakkal vagy egy csatolt füzetkével helyreállították a teljes szöveget, és előállítottak egy cenzúracsúfoló könyvészeti ritkaságot, amely nemcsak a csínyben részt vevőknek, de az ilyen példányok olvasóinak is kaján elégtételt adott: lám, túl lehet járni az állam eszén.

Harmadik regényemet, A cinkos-t 1974-ben kezdtem el Budapesten, és 1978 őszén fejeztem be New York-ban. A kézirat életrajza elég kalandos volt. Hozzá készült jegyzeteimet a házkutató hatóság 1974 októberében nem találta meg falusi munkazugomban, egy öreg asztal föl nem tűnő rekeszében, s ennek boldog felfedezése után muszáj volt visszatérnem a készülő regényhez, a kivándorlás aktuális terve pedig szétfoszlott a szemem előtt. Írtam mindenütt, ahol nyugtom volt, szobámban, kávéházban, köztéri padon, rejtegettem szénhalomban, bútorrésekben, de még Nyugaton is, mert tartottam tőle, hogy ezt a legfőbb javamat egy hosszú kéz elmarkolja az asztalomról. Ösztöndíjakból és könyveim jövedelméből két nyugodt évem lett Berlinben és New Yorkban, itt ért véget a regény egy utolsó szóval: Nem. Saját emlékeimen kívül tucatnyi idősebb ember, egykori politikai foglyok szóbeli elbeszéléseinek nagy hasznát vettem, örökség és feladat gyanánt hagyták őket rám. Vad idők, vad szembenállások, de a próza legyen nyesett és pontos. Amit addig megtanultam a hazai, barátságtalan történelemből, az helyet teremtett magának a könyvben, amelynek hazajövetelem után, 1979-ben egy gépiratos példányát a politikai rendőrség Demszky Gábor földalatti kiadónál megtalálta, s továbbította az ügyészségnek és a bíróságnak, az pedig megsemmisítésre ítélte, amiről engem hivatalos levélben értesített. A regény azonban számos nyelven, köztük magyarul is -1989 előtt illegálisan, majd legálisan - megjelent. Konrád György, 2009

Vajon Konrád György trilógiája (Kerti mulatság, Kőóra, Hagyaték) utolsó kötetének miért Hagyaték a címe? A válasz talán a mindhárom regényben megjelenő Melinda apjának, Kadron Jeremiásnak felbukkanó alakjában keresendő. Ő az, aki az őt ért szerencsétlenségekből felépülve, az agg kort megérve, mitologikus hősként búvik meg a történeti és szereplői szálak mögött. Naplójával, melyet hagyatéknak szán, a szerelmi háromszöget tovább bonyolítja Melinda, Dragomán és Tombor között. Misztikus, világkörüli bolyongása kíváncsivá teszi olvasóját. Mi lesz hagyatékával, és hogyan alakul tovább az életben maradtak sorsa.

Vajon Konrád György trilógiája (Kerti mulatság, Kőóra, Hagyaték) utolsó kötetének miért Hagyaték a címe? A válasz talán a mindhárom regényben megjelenő Melinda apjának, Kadron Jeremiásnak felbukkanó alakjában keresendő. Ő az, aki az őt ért szerencsétlenségekből felépülve, az agg kort megérve, mitologikus hősként búvik meg a történeti és szereplői szálak mögött. Naplójával, melyet hagyatéknak szán, a szerelmi háromszöget tovább bonyolítja Melinda, Dragomán és Tombor között. Misztikus, világkörüli bolyongása kíváncsivá teszi olvasóját. Mi lesz hagyatékával, és hogyan alakul tovább az életben maradtak sorsa.