Kulcsár Sz.

Habkönnyű anekdoták, ironikus beszólások és kordokumentum értékű megfigyelések váltják egymást Kulcsár Istvánnak, a hazai újságírás egyik legismertebb sztárriporterének memoárjában. A szerző tizenkettedik könyvében – a tizenkettő ez esetben egyáltalán nem egy tucat – Kádár Jánostól Göncz Árpádig, Szepesi Györgytől Frei Tamásig, több százan tűnnek fel a közelmúltból azok közül, akik meghatározó szerepet játszottak a Kádár-korszak és a rendszerváltás politikai, kulturális és sportéletében, médiavilágában. Kulcsár voltaképpen a múlt jelenébe kalauzolja az olvasót, hiszen ő egy személyben résztvevője, tanúja és történetírója is ennek a kornak. Riporterként bejárta a világot, moszkvai és New York-i tudósítóként rengeteg élményt őriz azokról az eseményekről és személyekről, amelyekhez, és akikhez az átlagembernek nem volt hozzáférése, s ezekről a találkozásairól most számol be először, mindig szórakoztatóan, soha nem pletykaszinten. Találkozhat ebben a könyvben az olvasó Antall Józseffel, Leonyid Brezsnyevvel, Ruttkai Évával, Faludy Györggyel és Németh Lászlóval is, az akkori médiasztárok közül Ipper Pállal, Heltai Andrással, Csák Elemérrel és még sok-sok érdekes figurával. Pillantson rájuk egy mindig is éleslátásáról és humoráról ismert kitűnő tollú kortárs (és kartárs) szemével.

Alig néhány nap leforgása alatt három azonos típusú gyilkosság történik a Magyar Rádióban. A krimi, amelyben ma is sokat emlegetett legendás rádiósok és fiktív személyek egyaránt szerepelnek, s melynek szerzője az ismert rádióriporter, a 80-as évek végén játszódik. A hajnali órákban húsklopfolóval halálos csapást mérnek egy külpolitikai kommentátorra, majd egy kezdő riporterlányra és végül egy belpolitikai szerkesztőre. A sorozatgyilkos jóformán semmi nyomot sem hagy maga után. A szokatlan bűncselekmény-sorozat indítékait kutató rendőrök sokáig képtelenek magyarázatot találni a rejtélyes gyilkosságokra, és reménytelennek látszik az is, hogy megtalálják a tettest. A bűncselekmények felderítésén nagylétszámú csoport dolgozik dr. Szomolányi Valér rendőr őrnagynak, a pesti nők bálványának a vezetésével. A Magyar Rádióban elkövetett hármas gyilkosság azonban márcsak a helyszín miatt is politikai szinezetet nyer, s az eseménynek külföldön is híre megy. Idehaza az illetékesek részleges hírzárlatot rendelnek el az ügyben, de a Szabad Európa Rádió adásaiból a magyar lakosság is értesül róla. Végül már az állambiztonsági szervek is kénytelenek foglalkozni a valójában nem politikai indítékú sorozatgyilkossággal. A Gyilkosság a magyar rádióban krimi, de egyszersmind politikai szatíra is, híradás arról, milyen állapotok uralkodtak a hazai média fellegvárában a rendszerváltás előtti években. Amellett, hogy a szerző nemcsak a mikrofonnal, hanem a tollal is kitűnően bánik, a történet hátborzongató hitelessége azzal is magyarázható, hogy a szerző nagyon jól ismeri a terepet, a Bródy Sándor utcai épületet, a Márványtermet, a sokat emlegetett Pagodát, hiszen évtizedekig volt a Magyar Rádió munkatársa, moszkvai és New York-i tudósítója.

Párizs, London, Nizza, Brüsszel után az Iszlám Állam Budapesten készül terrormerényleteket elkövetni. A terv végrehajtására két minden gyanún felül álló magyar fiatalembert szemelnek ki, akik az akciók előtt egy pillanatra sem kerültek korábban a hatóságok látókörébe. Egy budapesti egyetemen tanult pszichiáter az agymosást állítja kutatásainak középpontjába a Szíriából Afganisztán keleti határvidékére átmenekített Iszlám Állam főhadiszállásán. Egyedülálló módszerével mindenre elszánt dzsihádistává képezi ki a két magyart. Az agymosott fiatalok előbb a pesti Duna-parton hajtanak végre halálos áldozatokat követelő gyilkos merényletet, majd egy repülőgépet térítenek el, hogy utasaikat kiszolgáltassák az Iszlám Államnak. Kulcsár István, az ismert rádióriporter, harmadik kalandregényével (a Mihail Kamjanyica néven írt Darabont és a Gyilkosság a Magyar Rádióban után) ismét meglepetést okoz és tabukat dönget. Súlyos mondanivalója ellenére is gördülékeny stílusú, olvasmányos, a humort sem nélkülöző könyve ugyanis az első magyar mű, amelyből az olvasó elképzelést alkothat az iszlám fundamentalisták módszereiről.

Minden idők egyik legnépszerűbb magyar riportere, Kulcsár István történelmi regénnyel lepte meg rajongóit. Velkó Péter, egy tizenhét esztendős kölyök, 1947 nyarán azzal a kéréssel állít be a Szabad Nép szerkesztőségébe, hogy vegyék fel gyakornoknak. Ígéretet is kap erre, de azzal a feltétellel, hogy az érettségiig lejegyez mindent, ami vele és körülötte történt és történik. Így kezdődik egy élményekben és eseményekben kivételesen gazdag történet, melyben a szerző csalhatatlan realitásérzékkel és keserű humorral eleveníti meg a háború borzalmait és a háború után következő évek szörnyűségeit. A különleges megfigyelőképességgel megáldott fiatalember előtt sorra tárulnak fel a Horthy korszak, majd a csalárdságban elődjével is vetekedő Rákosi-korszak illúziói és bűnei, prominenseinek tettei és áldozatainak mindennapjai. A cím egyszerre utal szerelmi csalódásra és politikai kiábrándulásra, de Kulcsár ezzel az önéletrajzi ihletésű regénnyel az emlékek felidézésén messze túlmenő feladatot teljesít. Olyan hiteles korrajzot fest a negyvenes és a korai ötvenes évek izzó szenvedélyekkel, vakhittel és gyűlölködéssel is teli Magyarországáról, ami csakis személyes élmények és megfigyelések alapján állhatott össze.

Párizs, London, Nizza, Brüsszel után az Iszlám Állam Budapesten készül terrormerényleteket elkövetni. A terv végrehajtására két minden gyanún felül álló magyar fiatalembert szemelnek ki, akik az akciók előtt egy pillanatra sem kerültek korábban a hatóságok látókörébe. Egy budapesti egyetemen tanult pszichiáter az agymosást állítja kutatásainak középpontjába a Szíriából Afganisztán keleti határvidékére átmenekített Iszlám Állam főhadiszállásán. Egyedülálló módszerével mindenre elszánt dzsihádistává képezi ki a két magyart. Az agymosott fiatalok előbb a pesti Duna-parton hajtanak végre halálos áldozatokat követelő gyilkos merényletet, majd egy repülőgépet térítenek el, hogy utasaikat kiszolgáltassák az Iszlám Államnak. Kulcsár István, az ismert rádióriporter, harmadik kalandregényével (a Mihail Kamjanyica néven írt Darabont és a Gyilkosság a Magyar Rádióban után) ismét meglepetést okoz és tabukat dönget. Súlyos mondanivalója ellenére is gördülékeny stílusú, olvasmányos, a humort sem nélkülöző könyve ugyanis az első magyar mű, amelyből az olvasó elképzelést alkothat az iszlám fundamentalisták módszereiről.

Alig néhány nap leforgása alatt három azonos típusú gyilkosság történik a Magyar Rádióban. A krimi, amelyben ma is sokat emlegetett legendás rádiósok és fiktív személyek egyaránt szerepelnek, s melynek szerzője az ismert rádióriporter, a 80-as évek végén játszódik. A hajnali órákban húsklopfolóval halálos csapást mérnek egy külpolitikai kommentátorra, majd egy kezdő riporterlányra és végül egy belpolitikai szerkesztőre. A sorozatgyilkos jóformán semmi nyomot sem hagy maga után. A szokatlan bűncselekmény-sorozat indítékait kutató rendőrök sokáig képtelenek magyarázatot találni a rejtélyes gyilkosságokra, és reménytelennek látszik az is, hogy megtalálják a tettest. A bűncselekmények felderítésén nagylétszámú csoport dolgozik dr. Szomolányi Valér rendőr őrnagynak, a pesti nők bálványának a vezetésével. A Magyar Rádióban elkövetett hármas gyilkosság azonban márcsak a helyszín miatt is politikai szinezetet nyer, s az eseménynek külföldön is híre megy. Idehaza az illetékesek részleges hírzárlatot rendelnek el az ügyben, de a Szabad Európa Rádió adásaiból a magyar lakosság is értesül róla. Végül már az állambiztonsági szervek is kénytelenek foglalkozni a valójában nem politikai indítékú sorozatgyilkossággal. A Gyilkosság a magyar rádióban krimi, de egyszersmind politikai szatíra is, híradás arról, milyen állapotok uralkodtak a hazai média fellegvárában a rendszerváltás előtti években. Amellett, hogy a szerző nemcsak a mikrofonnal, hanem a tollal is kitűnően bánik, a történet hátborzongató hitelessége azzal is magyarázható, hogy a szerző nagyon jól ismeri a terepet, a Bródy Sándor utcai épületet, a Márványtermet, a sokat emlegetett Pagodát, hiszen évtizedekig volt a Magyar Rádió munkatársa, moszkvai és New York-i tudósítója.

Habkönnyű anekdoták, ironikus beszólások és kordokumentum értékű megfigyelések váltják egymást Kulcsár Istvánnak, a hazai újságírás egyik legismertebb sztárriporterének memoárjában. A szerző tizenkettedik könyvében – a tizenkettő ez esetben egyáltalán nem egy tucat – Kádár Jánostól Göncz Árpádig, Szepesi Györgytől Frei Tamásig, több százan tűnnek fel a közelmúltból azok közül, akik meghatározó szerepet játszottak a Kádár-korszak és a rendszerváltás politikai, kulturális és sportéletében, médiavilágában. Kulcsár voltaképpen a múlt jelenébe kalauzolja az olvasót, hiszen ő egy személyben résztvevője, tanúja és történetírója is ennek a kornak. Riporterként bejárta a világot, moszkvai és New York-i tudósítóként rengeteg élményt őriz azokról az eseményekről és személyekről, amelyekhez, és akikhez az átlagembernek nem volt hozzáférése, s ezekről a találkozásairól most számol be először, mindig szórakoztatóan, soha nem pletykaszinten. Találkozhat ebben a könyvben az olvasó Antall Józseffel, Leonyid Brezsnyevvel, Ruttkai Évával, Faludy Györggyel és Németh Lászlóval is, az akkori médiasztárok közül Ipper Pállal, Heltai Andrással, Csák Elemérrel és még sok-sok érdekes figurával. Pillantson rájuk egy mindig is éleslátásáról és humoráról ismert kitűnő tollú kortárs (és kartárs) szemével.

Minden idők egyik legnépszerűbb magyar riportere, Kulcsár István történelmi regénnyel lepte meg rajongóit. Velkó Péter, egy tizenhét esztendős kölyök, 1947 nyarán azzal a kéréssel állít be a Szabad Nép szerkesztőségébe, hogy vegyék fel gyakornoknak. Ígéretet is kap erre, de azzal a feltétellel, hogy az érettségiig lejegyez mindent, ami vele és körülötte történt és történik. Így kezdődik egy élményekben és eseményekben kivételesen gazdag történet, melyben a szerző csalhatatlan realitásérzékkel és keserű humorral eleveníti meg a háború borzalmait és a háború után következő évek szörnyűségeit. A különleges megfigyelőképességgel megáldott fiatalember előtt sorra tárulnak fel a Horthy korszak, majd a csalárdságban elődjével is vetekedő Rákosi-korszak illúziói és bűnei, prominenseinek tettei és áldozatainak mindennapjai. A cím egyszerre utal szerelmi csalódásra és politikai kiábrándulásra, de Kulcsár ezzel az önéletrajzi ihletésű regénnyel az emlékek felidézésén messze túlmenő feladatot teljesít. Olyan hiteles korrajzot fest a negyvenes és a korai ötvenes évek izzó szenvedélyekkel, vakhittel és gyűlölködéssel is teli Magyarországáról, ami csakis személyes élmények és megfigyelések alapján állhatott össze.

Kulcsár István, a hetvenes és a nyolcvanas években az ország egyik legismertebb riportere, évekig a Magyar Rádió és Televízió moszkvai és New York-i tudósítója volt. Most, nyolcvanadik évén túl elérkezettnek látja az időt akkori nagyrészt hazai élményeinek közreadására, hiszen a Rákosi-korszakot és a Kádár-korszakot, az akkori társadalom belső szövevényes viszonyait és az átkos hétköznapokat kevesen ismerik jobban, mint ő. Az egykori eseményeket, viszonyokat belülről, nem ellenzékiként látta és élte át, de azért sok mindennel neki is tele volt a hócipője. Például a Néphadseregben (is) uralkodó svejkizmussal vagy egyes vezető elvtársak gáláns kalandjaival. És hogy a szerző mindig valósághű, ugyanakkor szórakoztató történeteinek témája milyen változatos, az már a fejezetcímekből is kiderül: az Osztályidegenek például többek között báró ismerőseiről Wesselényi Miklósról és Perényi Zsigmondról, az Éberek és szájtátiak című fejezet a szovjetek és nyomukban a hazai bürokratikus rendszer beteges ellenségképéről, a Ződ a segged elvtárs című írás a felszabadulás utáni évek mozgalmi dalainak kultuszáról szól. De tudósít az obsitos tudósító hajdani kuplerájokról, Budapest lómentesítéséről, marakodásba fulladó egyházpolitikai tanácskozásról, náci haláltábort túlélt, Izraelben új hazára lelt fiatalokról és még sok minden másról, amire talán már csak ő emlékszik. Teszi ezt a korábbi sikerkönyveit (Legország, Távol Európától, Mitya stb.) is jellemző humorral, iróniával és öniróniával.

A ?kilencvenedik életévét taposó legendás rádióriporter, Kulcsár István tizenhetedik könyvében ismét rácáfol a közhiedelemre, miszerint a „szépkorú” ember már a hamut is mamunak mondja. Javarészt személyes emlékei alapján, megbízható történelmi hűséggel és fenomenális emlékezőtehetséggel idézi fel a második világháborút megelőző és követő világ szereplőit, emlékezetes eseményeit és mindennapjait. A tőle megszokott eleganciával megírt, többnyire ironiával átszőtt történetekből az olvasó megtudhatja, hogy miért haragudott József Attila Hidas Antalra, hogyan dobott puszit a primadonna Tőkés Anna Rákosi Mátyásnak, hogyan ugratták egymást a kor írófejedelmei, hogy mi volt az a szocreál, miként vették rá az átkosban az embereket arra, hogy szavazzanak a kommunistákra, meg hogy hogyan találták fel Magyarországon a Ribakov-mozgalmat, de még azt is, hogy ki volt a vitéz és a lófő, és milyenek voltak a nem is olyan régi időkben a budapesti utcák, villamosok, üzletek, a bordélyok és a közvécék. Jónéhány történetben szembesül a múlt és a jövő, például a háztartási alkalmazottak valamikori és mai helyzete, és az összehasonlítás végeredménye nem egyszer meglepő. A Privát panoptikumot olvasva az idősebbek elmerülhetnek a saját múltjukban, a fiatalok pedig betekintést nyerhetnek az „antivilágokba”, melyekben nem volt internet, wikipédia, okostelefon, villamos roller, de még televízió sem, de ahol a keserves napokban is bőven áradt a humor, buzgott a szellem, a minden hatalommal dacoló tehetség és élni akarás.

Kósa Henriket, a moszkvai Magyar nagykövetség második emberét holtan találják Kutuzov sugárúti lakásában. Tizenhat késszúrással ölték meg, és a nyomozás heteken át semmi mást nem tud kideríteni, mint azt, hogy a fiatal, jóképű és facér magyar diplomata tucatszámra és válogatás nélkül fogyasztotta a különböző korosztályhoz tartozó és családi állapotú orosz és magyar hölgyeket.A Moszkvába küldött magyar nyomozótiszt és orosz társa egyaránt arra gyanakodnak, hogy a nőfaló diplomata halála is valamelyik gáláns kapcsolatával függhet össze, de hogy valójában mi történt és hogyan, az csak a könyv utolsó oldalain derül ki. A gyilkosság elkövetőjének keresése közben megismerkedünk a korabeli moszkvai diplomáciai és politikai élet, valamint a magyar külpolitika  mindazon visszásságaival és különcségeivel, melyekről csakis ez a fenomenális emlékezőtehetségű és kimeríthetetlen fantáziájú szerző – maga is volt tudósító – képes hiteles és így, évtizedek távlatából már kifejezetten kacagtató korrajzot készíteni. A szórakoztató bűnügyi történet eközben az úgynevezett  “létező szocializmus” remek szatírájává bővül.