Anna Lesznai

A magyar irodalom egyik legnagyobb vállalkozását tarthatjuk a kezünkben – s ugyanakkor az egyik leghányatottabb sorsú regényt, mert nincs benne sem az irodalmi kánonban, sem a köztudatban. Pedig prózánk nem bővelkedik az ún. nagyregényekben, amelyek képesek megragadni egy-egy korszak (forduló) sűrített lényegét és atmoszféráját. Ezért nem (csak) a recepció „felelős”, hanem a többszörösen megtorpant idő is. Az addig „csak” jelentékeny költő, képzőművész és irodalmi szervező éles analizáló szemmel, és páratlan – „női” – léleklátással az 1920-as, 30-as években arrakereste a választ, hogy milyen belső feszítő erők bomlasztották fel a régi Magyarországot, mert a külső körülmények, a vesztes első világháború és a Trianon-trauma valójában eltakarták az eredőket, amelyeket a magyar társadalom hordott ki magában. Lesznai műve abban is rokontalan, hogy a közelről megfigyelt régi és új (zsidó) arisztokrácia „vonzásai és taszításai” („korrobori” tánca, ahogy nagy barátja, Ady Endre ábrázolta e viszonyt) össze nem érő s végül katasztrófában végződő elbeszélésbe sűrítette a folyamatot, amelyben „minden egész eltörött”. A regényben is érzékeltetett kudarc késztette a regényírót is az emigrációba, amelynek távolsága, lehet, segített a mű kidolgozásában, azonban élő és szerves kulturális térbe helyezését ellehetetlenítette. Az eszközeiben és tempójában 19. századi Bildungsroman, amely a reformkortól a az első világháború végéig ábrázolja a magyar társadalomfejlődést – erős önéletrajzi elemekkel átszőve, s számtalan felismerhető kulcsfigura szerepeltetésével –, csak 1966-ban jelent meg az „új gazdasági mechanizmus” kulturális lazítása során, – a szerző halálának évében. Az elbeszélés születése óta eltelt korszakok új és árnyaltabb problémalátást nyújtanak, különösen a „rendszerváltással” megnyílt kutatások és diskurzusok eredményeképp. Nem beszélve a világszerte, így nálunk is, hódító „női irodalom” olvasatáról, amelynek Lesznai művészete (lénye) oly lenyűgözően vonzó és „érzéki-erotikus” előfutára volt.

Lesznai Annát arisztokratikus és zsidó gyökerei mindkét világra egyenlően nyitottá tették. Rendkívüli intellektusa és „érzéki-erotikus” személyisége minden irányzatot, tapasztalatot felszívott magába, amely „kezdetben volt...”, azaz a „minden Egész eltörött” mozzanata előtt Magyarországon létezett: mind a feudális rendszer régi Magyarországából, mind az azt meghaladni kívánó radikális mozgalmakéból. A legnagyobb s a legkülönbözőbb hátterű szellemi nagyságokkal barátkozott Ady Endrétől József Attiláig, s folytatott olyan dialógus-sorozatokat, amelyek később emlékekké érve szívódtak fel a regényben. Nem ítélkező-megosztó, hanem éppen ellenkezően: meghallgató és befogadó viszonyai szállítják a regényhelyzet megragadását: a történelmi pillanatot, amikor a sokféle hátterű magyar értelmiség – ezt a színvonalátazután soha többé nem érhette el! – még egyenlő félként, s egymást nem megsemmisítő, hanem egymást gazdagító párbeszédben állt egymással. Mint a kagyló húsába került fájó, izgató idegen test köré az igazgyöngy, úgy termelte ki Lesznai Anna magából ezt a regényt. Tapasztalatainak, érzéseinek s az abból desztillált, aszúsított emlékeiből. Kellett hozzá az óceánnyi távolság, csend és nyomás. Szinte szimbólum értékű, hogy a mű létrehozta után szerzője – az emigrációban – meghalt. Nem volt már mibe kapaszkodnia: az emlékeibe. Meghalt,de a meghalás folyamatában halhatatlanná szülte a magyar tapasztalatot: az egyszer volt „minden Egész”-et, s vele „eltörése” regényét.

A magyar irodalom egyik legnagyobb vállalkozását tarthatjuk a kezünkben – s ugyanakkor az egyik leghányatottabb sorsú regényt, mert nincs benne sem az irodalmi kánonban, sem a köztudatban. Pedig prózánk nem bővelkedik az ún. nagyregényekben, amelyek képesek megragadni egy-egy korszak (forduló) sűrített lényegét és atmoszféráját. Ezért nem (csak) a recepció „felelős”, hanem a többszörösen megtorpant idő is. Az addig „csak” jelentékeny költő, képzőművész és irodalmi szervező éles analizáló szemmel, és páratlan – „női” – léleklátással az 1920-as, 30-as években arrakereste a választ, hogy milyen belső feszítő erők bomlasztották fel a régi Magyarországot, mert a külső körülmények, a vesztes első világháború és a Trianon-trauma valójában eltakarták az eredőket, amelyeket a magyar társadalom hordott ki magában. Lesznai műve abban is rokontalan, hogy a közelről megfigyelt régi és új (zsidó) arisztokrácia „vonzásai és taszításai” („korrobori” tánca, ahogy nagy barátja, Ady Endre ábrázolta e viszonyt) össze nem érő s végül katasztrófában végződő elbeszélésbe sűrítette a folyamatot, amelyben „minden egész eltörött”. A regényben is érzékeltetett kudarc késztette a regényírót is az emigrációba, amelynek távolsága, lehet, segített a mű kidolgozásában, azonban élő és szerves kulturális térbe helyezését ellehetetlenítette. Az eszközeiben és tempójában 19. századi Bildungsroman, amely a reformkortól a az első világháború végéig ábrázolja a magyar társadalomfejlődést – erős önéletrajzi elemekkel átszőve, s számtalan felismerhető kulcsfigura szerepeltetésével –, csak 1966-ban jelent meg az „új gazdasági mechanizmus” kulturális lazítása során, – a szerző halálának évében. Az elbeszélés születése óta eltelt korszakok új és árnyaltabb problémalátást nyújtanak, különösen a „rendszerváltással” megnyílt kutatások és diskurzusok eredményeképp. Nem beszélve a világszerte, így nálunk is, hódító „női irodalom” olvasatáról, amelynek Lesznai művészete (lénye) oly lenyűgözően vonzó és „érzéki-erotikus” előfutára volt.