Miklós Magyar

Vannak festők, akik a világot ábrázolják, és vannak, akik újra felfedeztetik velünk. Pierre-Auguste Renoir ilyen művész volt, olyan alkotó, aki nemcsak látni tanított, hanem érezni is. Képei nem pusztán jelenetek, hanem fényből, levegőből és emberi közelségből szőtt, élő pillanatok. A lombok között rezgő napfény, egy nyári délután aranyló könnyedsége, a beszélgetések halk moraja, a táncoló párok örvénylő mozgása, barátok egymásra hajló tekintete mind-mind életre kel vásznain. Renoir festészetében az élet nem távoli vagy ünnepélyes, hanem közvetlen, meleg és lüktetően eleven. E könyv lapjain egy olyan festő élete bontakozik ki, aki a mindennapok egyszerű szépségében találta meg a művészet örök témáját. A párizsi műtermek világából indulunk, ahol a fiatal Renoir kitartással és kíváncsisággal kereste saját hangját, majd végigkísérjük a Montmartre pezsgő utcáin, a kávéházak és tánchelyek vidám forgatagában. Megelevenednek az impresszionista barátságok, a műtermek modelljei, a hűséges mecénások és a múzsák világa, köztük Aline Charigot alakja is, aki nemcsak festményeinek derűs szereplője, hanem a művész életének csendes középpontja lett. A könyv felvillantja a keresés és az átalakulás éveit, az itáliai utazások meghatározó élményét, amikor a reneszánsz mesterek harmóniája új irányba terelte festészetét. Elvezet továbbá a dél-francia tájak ragyogó csendjébe, ahol a mediterrán fényben megszülettek utolsó művei, telt formákkal, meleg tónusokkal és időtlen nyugalmat sugárzó alakokkal. Renoir egész életében ugyanazt a titkot kutatta: miként ragadható meg a festészet nyelvén a fény, az emberi test lágysága és az egymás közelében élő emberek csendes intimitása. Képei nem csupán látványt őriznek, hanem egy életérzést, a pillanat törékeny boldogságát. Talán éppen ezért különösen megrendítő életének utolsó fejezete. Amikor a betegség már minden mozdulatot fájdalmassá tett, amikor ujjai alig engedelmeskedtek, makacs derűvel és rendíthetetlen hittel festett tovább, mintha minden ecsetvonással az élet szépségét erősítené meg újra és újra. Utolsó éveiben, a dél-francia fény ölelésében született képei különös békét sugároznak. Csendéletei, portréi és az emberi test szépségét megidéző festményei egy hosszú élet derűs vallomásai. Arról tanúskodnak, hogy a szépség mindig jelen van a világban, csak meg kell tanulnunk észrevenni.

Jean-Paul Sartre a huszadik század második felére az elkötelezett entellektüel szimbólumává vált. A tanulmánykötet első része az író-filozófus vargabetűkkel tűzdelt életútját mutatja be. Politikusként Sartre nem egyszer rosszul kötelezte el magát. Az 1950-ben kirobbant koreai háború után a Francia Kommunista Párt „útitársa” lett, a Szovjetunió feltétel nélküli dicsérője. 1956-ban ismét pálfordulás következett be Sartre politikai állásfoglalásaiban. Ezúttal nem tévedett, és egy igaz ügy mellé állt. Elítélte az 1956-os magyar forradalom vérbe fojtását, majd szakított a kommunistákkal. A könyv második részében máig legolvasottabb regénye, Az undor kerül górcső alá. A mű élményanyagát az író gimnáziumi tanárként gyűjtötte össze Le Havre-ban, ahol rendhagyó óráival megbotránkoztatta kollégáit és a szülőket. A regény tüzetes elemzése során az is kiderül, hogy az elhíresült gesztenyefa valójában juharfa volt, és az író két, valóban létező szereplőjét is összekeverte. A Sartre és a többiek című fejezet a címadó tanulmánnyal kezdődik, amelyben legtöbbet idézett és leginkább félreértett mondatát – A pokol a többiek – maga Sartre magyarázta meg. Ebben a részben olvashatunk az író és Charles de Gaulle kibékíthetetlen ellentétéről, idézve a tábornok elhíresült mondatát: „Voltaire-t nem börtönözzük be.” Sartre Marcel Proustot sem szerette, ugyanakkor művét felhasználta saját filozófiájának alátámasztása érdekében, még annak árán is, hogy meghamisította a prousti szándékot. A kötet utolsó része a legkevésbé ismert Sartre-ról szól. Arról, hogy a filozófus-író a festészethez is értett, sőt beható tanulmányokat írt olasz mesterekről. Arról is kevesen tudnak, hogy filmrendező akart lenni. A könyv utolsó tanulmányából megtudjuk, hogy Sartre nemcsak szerette a zenét, de maga is zongorázott, és hogy egyik legkedvesebb zeneszerzője Bartók Béla volt.

Emberölésért nem, de később ártatlanul halálra ítélték az Akasztottak balladája költőjét, François Villont. Önhibáján kívül vált gyilkossá, menlevelet kapott a királytól, így elkerülte a kötelet. Másodszor is felmentették, de ekkor száműzték Párizsból. Hihető-e, amit Villon állít, hogy szerelmi csalódása miatt menekült el Párizsból, vagy azért tűnt el, mert társaival kirabolta a navarrai kollégiumot és nem várta meg a leleplezést? Miért vettette börtönbe Orléans püspöke? A költő elcsábította unokahúgát, vagy ellopott a templomból egy ereklyét? Tagja volt-e a Kagylósok elnevezésű bűnbandának, ahogyan azt több életrajzírója állítja? Kevéssel azután halt meg, hogy 1463. január 5-én kitiltották Párizsból, avagy higgyük el François Rabelais-nak, hogy Villon öreg napjait Saint-Maixent-­ben töltötte, ahol színjátékokat rendezett? Barátai közül, akik vele együtt kocsmák, bordélyházak törzsvendégei voltak, nem egy akasztófán végezte, és olyan is akadt, akit hamis pénz gyártása miatt a középkori törvények alapján elevenen megfőztek. Villon kortársai pontosan tudták, kik azok az örökösök, akiknek nem létező vagyonából hagyatékozott verseiben, ám nem árt, ha a mai olvasó számára ezek kilétét felfedjük. Csakúgy, mint azokat a hatásokat, amelyek a Rózsa­regény és Rutebeuf vagy Eustache Deschamps révén érték. Azok, akik Faludy György Villon-átköltéseiből ismerték és szerették meg François Villont, bizonyára meglepődve olvassák, hogy – ahogyan maga Faludy mondja – a Nagy Testamentumból mindössze két sor Villoné, a többit a fordító saját költeményeinek tekinti. De nem ez a legfőbb baj az átköltésekkel, hanem az, hogy Faludy meghamisítja az eredeti versek tartalmát és formáját, így torz képet ad Villon életéről és költészetéről. A kötet tanulmányai a fenti kérdések és problémák körüljárásával próbálják közelebb hozni az olvasóhoz a már életében legendává vált Villont.

Vincent van Gogh története fájdalmas, felemelő és mélyen emberi. Egy érzékeny lélek útja a szigorú parókia falai közül a színek és formák felszabadító világáig. Vincent gyermekkora és fiatalsága a Borinage, Etten és Nuenen komor világához kötődik, ahol a szegénység, a kemény munka és az emberi kiszolgáltatottság mindennapi megtapasztalása formálja látásmódját. Ezekben az években születik meg a festő, aki A krumplievők sötét, földszínű alakjaiban nemcsak a nyomorúságot, hanem az együttérzést és az emberi méltóság csendes jelenlétét is megmutatja. A párizsi évek új korszakot nyitnak életében, a Montmartre válik önkeresésének egyik meghatározó színterévé. A szélmalmok árnyékában, a kávéházak és az új barátságok közegében lassan körvonalazódik saját útja. Arles napfényében kerül közelebb ahhoz, amit egész életében keresett. A Napraforgók izzó sárgája, az arles-i művésztelep álma és Paul Gauguin közelsége egy különösen intenzív korszakhoz kötődik, amely egyszerre rendkívül termékeny és belső konfliktusokkal terhes. Saint-Rémy-de-Provence elmegyógyintézetében új, elementáris erejű kifejezési mód születik. A Csillagos éj kavargó égboltja a nyugtalanság és a remény drámai egységét hordozza, míg a Virágzó mandulafaág az újrakezdés törékeny ígéretét jeleníti meg. Auvers-sur-Oise az utolsó állomás, ahol az életmű záró darabjai készülnek el. Ez a könyv nem csupán Van Gogh életét és műveit mutatja be, hanem azt is, miként válhat a szenvedés alkotóerővé, a fájdalom szépséggé, a sötétség fénnyé. Egy ember története, aki egész életében a fény és a színek erejével próbálta kimondani a kimondhatatlant.

Azok a szerencsések, akik a művészetek fővárosába, Párizsba látogatnak, minden bizonnyal felmennek az Eiffel-toronyra, megnézik a Notre-Dame katedrálist, az Opera­házat, ellátogatnak a Louvre-ba, felkaptatnak a Montmartre-ra. De tudják-e, hogy Párizs még a 19. század közepén is egészségtelen város volt, ahol járványok pusztítottak, és a főváros mai arculatának kialakításához az összes lakóház több mint a felét lerombolták? Hogy amikor a Les Halles bevásárlóközpontba igyekeznek, egy középkori temető felett haladnak el? Hogy a Notre-Dame székesegyházon alkimista üzeneteket hordozó szobrok láthatók? Hogy a művészetek utcájában, a rue Férou-ban Arthur Rimbaud A részeg hajó című versének teljes szövegét elolvashatják egy tűzfalon? Hogy egy magyar írónő tette híressé Párizs legszűkebb utcáját, a rue de la Huchette-et, ahol Napóleon és József Attila is lakott? Hogy a Café de Flore nevű híres kávéház nem csupán Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir törzshelye volt, de több magyar író és költő is látogatta, Faludy György még verset is írt a kávézóról? Hogy egy másik nagy múltú kávéházban, a Procope-ban látható Napóleon kalapja, amellyel számláját kiegyenlítette? Hogy a Montmartre-on ma is működő zenés szórakozóhelyen, az Au Lapin Agile-ban egy szamár által festett képpel tiltakoztak "Picasso bandájának" bírálói a modern festészet ellen? Hogy az ördög hegedűsének, Niccolo Paganininek koncertterme volt Párizsban? Minderről és sok más érdekességről olvashatunk a korhű képekkel illusztrált könyvben.

Guillaume Apollinaire, a szürrealizmus „feltalálója”, a kalligramma névadója kiszámíthatatlan zseni volt. Életútját, költészetét, baráti társaságát és szerelmeit mutatja be a monográfia a legújabb kutatások eredményei, a költő utóbbi években megjelent levelezése, fiatalkori naplója alapján. Noha Franciaországban Apollinaire külföldinek számított, az első világháború kitörésekor befogadó országa iránti szeretete az önkéntesek soraiba vezette. Koponyasérüléséig a fronton is naponta írta verseit és szerelmesleveleit. A huszadik század elejének összes merész újítása jelen van verseiben a kubizmustól a szürrealizmusig. A kor szinte valamennyi költője és festője baráti köréhez tartozott: az általa felfedezett Henri Rousseau, Blaise Cendrars, akinek hatására szüntette meg verseiben a központozást, André Breton, „a szürrealizmus pápája”, Marc Chagall, aki szelíd Zeusznak nevezte Apollinaire-t és a legjobb barát, Pablo Picasso, akivel a Mona Lisa ellopásának gyanújába keveredett, és aki halálos ágyán is költőbarátját emlegette. A barátok mellett szerelmei hagyták a legmélyebb nyomokat Apollinaire életében és költészetében. Az angol nevelőnő, Annie Playden, akibe reménytelenül volt szerelmes, a múzsa és szerető, Marie Laurencin, a szeszélyes és szenvedélyes Louise de Coligny-Châtillon, a háború alatt megismert és elhagyott Madeleine Pages, és akit feleségül vett, Jacqueline Kolb. Marie Laurencinnel történt szakítása után született meg a világirodalom egyik legismertebb verse, A Mirabeau-híd.

Marcel Proust monumentális műve, Az eltűnt idő nyomában az író életének regénye. Proust semmit sem talált ki, ugyanakkor mindent átalakított: gyermekkor, képzőművészeti és zenei élmények, utazások, amelyek egyfajta anyaggyűjtésként szolgáltak könyvéhez. Szereplőinek nagy része az általa látogatott irodalmi szalonok Párizs-szerte ismert tulajdonosai, művelt grófnők, gazdag mecénások, akiknek egy-egy vonását fedezhetjük fel Guermantes hercegné és a gazdag polgári szalontulajdonos, Madame Verdurin személyében. Charles Swann, a tehetős, művészetszerető dandy, Odette de Crécy, Swann félvilági szerelme, az arisztokrata Charlus báró, Bergotte, az írói mintakép, akit Proust elsősorban Madame Arman de Caillavet szalonjának rendszeres látogatójáról, a későbbi Nobel-díjas Anatole France-ról mintázott meg, valamennyien a szalonok törzsvendégei voltak. Míg a narrátor Marcel az eltűnt időt kutatja, a könyv szerzője Marcel Proust nyomába ered. Bemutatja Proust életének olykor humoros, máskor tragikus fordulatait, súlyos asztmával terhelt gyerekkorától a nagyvilági mondén életmódján át egészen addig, míg parafával bélelt szobájának magányában, gyógy- és kábítószerek mértéktelen fogyasztása mellett csak az írásnak szentelte életét. Az egyes fejezetek végigvezetik az olvasót Proust Párizsán, feltárul botrányos Goncourt-díjának története, az eltűnt idő felidézésének módszere, Henri Bergson hatása a prousti regényre, a szerelem, a féltékenység és a szenvedés lélektani ábrázolása, a zene és a festészet szerepe a huszadik század egyik legjelentősebb regényében.

Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir író-filozófusok, a huszadik század Franciaországának legjelentősebb, ugyanakkor legmegosztóbb gondolkodói, a második világháború után mítosszá váltak. Nincs egyetlen író sem, akiről olyan szélsőséges vélemények láttak volna napvilágot, mint az ikonikus párról. Egyesek a háború alatti ellenállókat látták bennük, míg mások a megszállókkal kollaboráló értelmiségieket. A könyvben elemzésre kerülnek Sartre munkásságának legfontosabb állomásai: a világhírnevet hozó első regénye, Az undor; a kristálytiszta stílusban megírt, önironikus önéletrajzi írása, A szavak, amely hozzájárult Sartre elnyert, de elvi okokból át nem vett Nobel-díjához; nagy hatású filozófiai műve, A lét és a semmi; a szabadság útjait kereső drámái. A feminizmus anyjaként emlegetett ­Simone de Beauvoirtól górcső alá kerülnek regényei: A vendég nő, a Goncourt-díjas Mandarinok és „a feminizmus Bibliája”, A másik nem. A könyv megkísérel egy elfogulatlan képet adni Sartre és Beauvoir életéről és munkásságáról. A huszadik század Franciaországában betöltött szerepük és irodalmi műveik révén egyben hű korrajzot is kapunk. A mérleg egyik serpenyőjébe kerül mindaz a vitathatatlan hozadék, amit műveik a filozófia és az irodalom számára jelentenek, míg a másikban a két író-filozófus politikai tévedései, magánéleti botlásai sorakoznak, melyek árnyékot vetnek munkásságukra. Egyfajta Ariadné fonállal a kezében az olvasó el tud igazodni a pro és kontrák labirintusában, megismerheti Sartre és Beauvoir hatalmas életművének „színét és fonákját”.

A ?tizenkilenc tanulmányt magában foglaló kötet a Nobel-­díjas Albert Camus életét és életművét mutatja be. Az első ember című posztumusz, önéletrajzi ihletésű regényéből megismerjük a kivételes képességekkel rendelkező, ám mély nyomorban élő, apa nélkül, írástudatlan anya és zsarnok nagymama mellett felcseperedő gyermek iskolás éveit. Tanítója és jótevője, Louis Germain nyitotta meg előtte a továbbtanulás lehetőségének útját. Sor kerül az író magánéletének ismert és kevéssé ismert részleteire, számos hazai és külföldi útjának irodalmi vonatkozásaira, bonyolult és viharos szerelmi életére, szoros kötődésére a festészethez. A tanulmányok sokoldalú megközelítéssel elemzik ­Camus első, megtagadott művét, a Boldog halált, valamint világhírű regényeit, Az idegent, A pestist és A bukást, rávilágítva a ­camus-i életmű eszmei, etikai és esztétikai kérdéseire. Nem maradhatott ki a kötetből barátjával és munkatársával, Jean-Paul Sartre-ral való ellentmondásos kapcsolata és barátságuk megszakítása sem. Szívünkhöz különösen közel áll az a Camus, aki az 1956-os forradalom mellett egyedülálló módon kiállt, és aki megrendítő hitvallást tett A magyarok vére című írásában: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia – s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol, még közvetve sem igazoljuk a gyilkosokat. Nehéz minékünk méltónak lenni ennyi áldozatra. De meg kell kísérelnünk, feledve vitáinkat, revideálva tévedéseinket, megsokszorozva erőfeszítéseinket, szolidaritásunkat egy végre egyesülő Európában.”

Posztmodern írónak tekinthetjük Esterházyt? Magyar Miklós kötete erre a máig vitatott kérdésre keres lehetséges válaszokat. Következésképpen nem lehet és nem is kíván a téma minden kétségen felüli lezárása lenni. Sokkal inkább - összhangban azzal, ahogyan Esterházy maga is elhatárolódik alkotóművészetet merev kategorizálásától - olyan értelmezési módozatokat kínál, amelyeken keresztül az írói munkásság annak árnyaltságában, rétegzettségében tárulhat elénk. Az egyes fejezetek az intertextualitás, a humor, a sajátos olvasási lehetőségek, a nyelv egyszerre mesteri és játékos birtokba vételének kérdéseit tematizálják, miközben külön-külön és együttesen is közelebb vihetnek bennünket ahhoz, ki is az az Én. Én. Én. Én. Esterházy. "Pinta szerepként mondta: - Ezek a nők! Örömükben el-eltörik a mécses. Hát igen: napfény, patak, a sok kedves háziállat. Nagy a kísértés. - A természet öle - dörmögtem. - Öl - mondta fölösen valamelyikőnk. Fancsikó vészjóslóan forgatta el egymásion két kis virágkezét. - Megkértek, hogy holnap reggel 8-ig lennénk ha szívesek elhordani az irhánkat. - Hát hordjuk el - vonta meg a vállát Pinta, és alamuszin meglökte az asztalt. (Mit remélt?)"

Posztmodern írónak tekinthetjük Esterházyt? Magyar Miklós kötete erre a máig vitatott kérdésre keres lehetséges válaszokat. Következésképpen nem lehet és nem is kíván a téma minden kétségen felüli lezárása lenni. Sokkal inkább – összhangban azzal, ahogyan Esterházy maga is elhatárolódik alkotóművészete merev kategorizálásától – olyan értelmezési módozatokat kínál, amelyek révén az írói munkásság annak árnyaltságában, rétegzettségében tárulhat elénk. Az egyes fejezetek az intertextualitás, a humor, a sajátos olvasási lehetőségek, a nyelv egyszerre mesteri és játékos birtokba vételének kérdéseit tematizálják, miközben külön-külön és együttesen is közelebb vihetnek bennünket ahhoz, ki is az az Én. Én. Én. Én. Esterházy Péter.

Az akasztófa árnyékában hiánypótló kötet. Villon verseinek Magyarországon ugyanis számtalan kiadása van, önálló monográfia azonban mindeddig nem jelent meg a költőről. A mű a legújabb kutatási eredményekre: levéltárakból előkerült okiratokra, bírósági végzésekre, kegyelmi levelekre támaszkodva göngyölíti fel Villon élettörténetét és elemzi verseit. A legfrissebb szakirodalom alapján rekonstruál. A középkor történelmi, társadalmi környezetébe helyezve igyekszik teljes képet adni élet és mű lehetséges kapcsolódásairól. Kételyeket is megfogalmaz, hiszen annyi ebben a dokumentumhalmazban az ismeretlen elem, hogy Villon életének még a kronológiáját is nehéz megnyugtatóan összeállítani. A kutatók számára jól használható, az irodalomkedvelők érdeklődésére is számot tartó kismonográfia korabeli illusztrációkkal idézi meg az első "elátkozott költő" világát, életterét és költészetét.