Borsik Miklós

Borsik Miklós mindenhová magával hordja a fejét, benne látományok és hallományok tömege. Fel-felvillanó képek belülről, cseppkőbarlang, regisztrálja, aminek az árnyképe elsuhan: a Mester utca, a Víg, a Podmaniczky, a Város. Platón örülne. Hallja az ugatást a Tömő utcából, versidézetek suhannak és gabalyodnak, néha megzöttyen, kátyú, teker tovább: biciklis futár. Viszi a csirkeszívet, a lecsót, a bulgurt, viszi az olvasottakat és amit éppen kitalál. Állandóan asszociál, képtelen leállni. Van, amikor történeteket állít össze, ezek ebben a kötetben nincsenek benne, ebben úgynevezett versek vannak, egy tudat cikkanásai. A lelkével nem foglalkozik, elég, hogy lát-hall, a töredékekből atmoszféra támad, villódzik a kint és a bent. Totál realista és teljesen elvont. Ritkán tűnik fel ennyire eredeti tehetség a magyar irodalomban. Spiró György

Egyszerre mozgalmas és kimerevített képek, hangok és szagok. „Nagy öröm, ha összegyűlnek a versek" - írja Borsik Miklós. Nem kérdezi, de mintha gúnyolódna. Hasonló gesztussal kezdik ki a versek az évszakokhoz kapcsolódó asszociációinkat, rögeszméinket. Az Átoknaptárban bejárt útvonalak a kapcsolódások új rendszerére irányítják a figyelmet. A tekintet folyamatosan leír és kiegészít. Kérdés, hogy ezek a kompozíciók milyen egyensúlyokat teremthetnek az idegállapotok között, a havazást eltorlaszoló ideges férfiak, a labda lemondó halkulása és a folyton aktív, tehetetlen kéz. Feszült viszonyba lép egymással az, amit a versek alanya célba vesz és amit kerül: „megrémiszt az egyszerűség".  Simon Bettina