Ambrus Miskolczy

Kazinczy számára Kossuth fellépése jelentett valamiféle sokkhatást. A hagyományos történetírás úgy látja, hogy a feudális Kazinczy a polgári világ Kossuthjától rettent vissza, amikor Catilinához hasonlította. A kérdés bonyolultabb. Saját hajdani tüzességét idézi Kossuth fellépése, és a Hajnóczyét, akit egész életében, még a bíróság előtt is magasztalt. A könyv az azonosulás és idegenkedés bonyolult lélektani folyamatait mutatja be, hosszan rekonstruálva azt is, hogy milyen képzetek élhettek a Martinovics-mozgalomról, amelynek kultuszát a Kossuth család is ápolta. Ugyanakkor Kazinczy mindig kitért az ifjú Kossuth idevágó kérdései elől.

A modern demokratikus kultúra a világi megváltás kultúrája; évezredes fejlődés állomása. „Nyugaton – írja Francis Fukuyama – a kereszténység először kialakította az emberi méltóság egyetemességének elvét, ezt a felvilágosodás az égből lehozta és az egyetemes emberi egyenlőség világi elméletévé tette.” Tocqueville és Mannheim Károly szerint a középkor óta érlelődik a demokrácia, amely az ókorban csak kormányzati forma volt, ma pedig értékfogalom is. A magyar demokratikus kultúra csak apró mozzanat a nagy történelemben, de a nagy kontinuum része a maga „eredeti jellegzetességeivel”, amelyek ott gyökereznek az idők méhében. Kumulatív folyamat és alapító események láncolata. Ezek az események 40-50 évente megismétlődtek – 1790–1795, 1848/49; 1918/19; 1956, 1989/90 –, s újabb és újabb történeti vizsgálódások tárgyai. És ki tagadná, milyen mélyen aktuális az, ahogy Ludwig Börne még az 1820-as években a francia forradalomról szóló újabb és újabb művek hasznáról írt, amelyek „nem vetnek ugyan új fényt a régi sötétre, mégis régi fényt vetnek az új sötétre, és arra tanítanak, hogy miként hasznosítsuk értelmesen a forradalom tapasztalatait”? Kérdés: hogyan és miként tegyük ezt, amikor az emberi értelem útjai is kiszámíthatatlanok? Talán jobban tudjuk alakítani a jövő útjait, ha ismerjük, honnan indulnak.Írásunk a magyar demokratikus kultúra hőskorát idézi fel, és egyben felhívás az együttgondolkodásra.

Románia ?1918–1945 közötti történelméről II. Károly, az ország 1940 szeptemberében elűzött királya A Sátán jegyében címmel írt könyvet – részben, hogy „megvonja az események mérlegét”, részben, hogy „tisztázza magát a történelem ítélőszéke előtt.” Közben – Mircea Eliade kifejezésével élve – elszabadult a „történelem terrorja”. Túlzóak ezek a megfogalmazások? Miskolczy Ambrus könyvét olvasva úgy érezhetjük, egyáltalán nem. „Az önpusztító háborút önpusztító béke követte, amely megalapozta az újabb önpusztító háborút” – a szerző lakonikus leírása pontos jellemzés Nagy Románia születése és a második világháború között az ország történetének alakulásáról. A Vasgárda megalakulása és működése, a romániai zsidóság sorsa, fasiszta és kommunista csoportok szerveződése, az uralkodó botrányai és elűzetése: csak néhány azok közül a témák közül, amelyek elemzésére Miskolczy vállalkozik. A jelen könyv szerzője nem ítélkezik, történelmünk összetettségére hívja fel a figyelmet, arra, hogy annak a Romániának, amely az első világháború legnagyobb nyertese lett, milyen belső és külső problémákkal kellett megküzdenie.