Alice Munro

2006-ban a Szeret, nem szeret... című kötettel indult el magyarul Alice Munro életművének ki-adása. A szerző kötetről kötetre egyre nagyobb rajongótáborra tett szert, majd a 2013-as irodalmi Nobel-díj szélesebb körben is ismertté tette "a kortárs novella nagymesterét". A Valamit el akartam mondani című novellagyűjtemény az eredeti megjelenési sorrendben a második, a magyar sorozatban viszont a tizenötödik, zárókötet. "Alice Munro figurái minden lehetséges módon felveszik a harcot. Küzdenek a fojtogató erkölcsi normák, az emberek korlátozó elvárásai, a kényszerű viselkedési szabályok és minden lehet-séges fásultság és elfojtás ellen." - Margaret Atwood Remény és szeretet, harag és megbocsátás vibrál a Valamit el akartam mondani történeteiben szereplő nővérekben, anyákban és lányokban, nagynénikben, nagyanyákban és barátnőkben, miközben múltjukkal és jelenükkel, valamint azzal küszködnek, amit a jövőből látnak: az idő múlásával, az öregedéssel. Alice Munro rendkívüli képességgel ragadja meg a szeszélyes emberi ösztönök fogságába esett személyiség lényegét. Az életmű második kötete őszinte és szép, lenyűgöző utazás a szerelem, a fenyegetés és a meg-lepetések világában.

2006-ban a Szeret, nem szeret... című kötettel indult el magyarul Alice Munro életművének kiadása. A szerző kötetről kötetre egyre nagyobb rajongótáborra tett szert, majd a 2013-as irodalmi Nobel-díj szélesebb körben is ismertté tette "a kortárs novella nagymesterét". A Valamit el akartam mondani című novellagyűjtemény az eredeti megjelenési sorrendben a második, a magyar sorozatban viszont a tizenötödik, zárókötet. "Alice Munro figurái minden lehetséges módon felveszik a harcot. Küzdenek a fojtogató erkölcsi normák, az emberek korlátozó elvárásai, a kényszerű viselkedési szabályok és minden lehetséges fásultság és elfojtás ellen." - Margaret Atwood. Remény és szeretet, harag és megbocsátás vibrál a Valamit el akartam mondani történeteiben szereplő nővérekben, anyákban és lányokban, nagynénikben, nagyanyákban és barátnőkben, miközben múltjukkal és jelenükkel, valamint azzal küszködnek, amit a jövőből látnak: az idő múlásával, az öregedéssel. Alice Munro rendkívüli képességgel ragadja meg a szeszélyes emberi ösztönök fogságába esett személyiség lényegét. Az életmű második kötete őszinte és szép, lenyűgöző utazás a szerelem, a fenyegetés és a meg-lepetések világában. Alice Munro 1931-ben született az Ontario tartományban lévő Winghamben, Kanadában. Első novellája 1950-ben, első kötete pedig 1968-ban jelent meg. Művei azóta számos nyelven olvashatók, mindenütt nagy kritikai és közönségsikert aratnak. Számos díj és elismerés birtokosa, elnyerte többek között az Egyesült Államok Országos Könyvkritikusi Körének díját és a rangos Giller Prize-t is. 2009-ben megkapta a Man Booker Nemzetközi Díjat.

Alice Munro mesterien és könnyedén, ahogy megszokhattuk tőle, az élet legbensőbb, legmeghatározóbb momentumait vizsgálja – a pillanatokat, amikor formát ölt az élet, amikor megértjük a szeretet terhét, hatalmát, természetét. Egy elvált nő visszalátogat gyerekkori otthonába, és szembesül szüleinek zavarba ejtő kapcsolatával. Miután lánya kis híján vízbe fullad, a megrendült anya ráébred, milyen törékeny a bizalom szülő és gyerek között. Egy fiatalembert rémületes gyerekkori élményének felidézése emlékeztet a felelősségre, amelyet mindig is érzett szerencsétlen öccse iránt. Egy férfi barátnőjével meglátogatja volt feleségét, és váratlanul ráébred, hogy hozzá érzi magát igazán közel. Alice Munro újra meg újra bebizonyítja, milyen érzékeny, együtt érző krónikása korunknak. Miközben hétköznapi életek legbensőségesebb titkaiba avat be minket, rólunk is sokat elárul, a döntéseinkről, és azokról a különös utakról, melyeket bejárva megtapasztaljuk a szeretet rendkívüli erejét. „Nem szép tőle, hogy így leltározza az életét, mintegy kipipálva, hogy ez is megvolt, ezen is túl vagyunk. Mert mit vár, miféle jutalmat remél, ha majd ezen meg ezen meg emezen is túl lesz? Szabadságot – vagy még azt sem. Ürességet, a figyelem lazíthatóságát. Mert úgy érezte, mindig kicsivel többet kell adnia, több figyelmet, lelkesedést, körültekintő gondoskodást, mint amennyi biztosan telik tőle. Erőlködött, remélve, hogy nem látszik meg rajta. Hogy nem derül ki, a szíve mélyén ugyanolyan hideg, mint az Ónorvég Sophie.”

„A kortárs novella nagymesterének" tizenharmadik kötete magyarul. Négy szabadszájú unokanővér, akik egy családi találkozón vaskos tréfákkal és mulatságos történetekkel szórakoztatják egymást és vendéglátóikat. Egy baráti látogatás, ahol mindenki elbeszél egymás mellett. Egy középkorú nő, aki egy szakítás után egy kis szigeten beszélgetésekbe bocsátkozik különféle férfiakkal. Két bogaras öreg hölgy, akik nyolcvan év ismeretség után különös barátságot kötnek az idősotthonban. Nők, akik ilyen vagy olyan értelemben úton vannak, és szenvedélyesen igyekeznek megfogalmazni a saját történetüket. Lélegző, hús-vér alakok, akiknek szerelmei, szorongásai, csalódásai és ébredései egyszerre ismerősek és idegenek ezekben a hajszálpontos lélektani megfigyelésekkel megírt, az emberi viszonyok kínját fanyar humorral bemutató történetekben. "A szüleinkről beszélgettünk, a gyerekkorunkról beszélgettünk, csak a saját házasságunkról nem beszélgettünk jó darabig. Emlékszem, mennyire részletesen kitárgyaltuk az apáinkat és az anyáinkat, mennyire rosszallóan nyilatkoztunk a házasságaikról, az elhibázott ambícióikról és az ambícióktól való félelmeikről, mennyire könnyen leírtuk őket mint változásra képtelen, reménytelen eseteket. Hogy lehettünk ennyire önhittek."

Négy szabadszájú unokanővér, akik egy családi találkozón vaskos tréfákkal és mulatságos történetekkel szórakoztatják egymást és vendéglátóikat. Egy baráti látogatás, ahol mindenki elbeszél egymás mellett. Egy középkorú nő, aki egy szakítás után egy kis szigeten beszélgetésekbe bocsátkozik különféle férfiakkal. Két bogaras öreg hölgy, akik nyolcvan év ismeretség után különös barátságot kötnek az idősotthonban. Nők, akik ilyen vagy olyan értelemben úton vannak, és szenvedélyesen igyekeznek megfogalmazni a saját történetüket. Lélegző, hús-vér alakok, akiknek szerelmei, szorongásai, csalódásai és ébredései egyszerre ismerősek és idegenek ezekben a hajszálpontos lélektani megfigyelésekkel megírt, az emberi viszonyok kínját fanyar humorral bemutató történetekben. „A szüleinkről beszélgettünk, a gyerekkorunkról beszélgettünk, csak a saját házasságunkról nem beszélgettünk jó darabig. Emlékszem, mennyire részletesen kitárgyaltuk az apáinkat és az anyáinkat, mennyire rosszallóan nyilatkoztunk a házasságaikról, az elhibázott ambícióikról és az ambícióktól való félelmeikről, mennyire könnyen leírtuk őket mint változásra képtelen, reménytelen eseteket. Hogy lehettünk ennyire önhittek.” „Ha Alice Munro valamelyik szereplője belép egy házba, akkor mindjárt azt is megtudjuk, hány szobás a lakás, milyen bútorok vannak benne és hogyan kerültek oda, ha elhúznak egy függönyt, látjuk a mintázatát, érezzük az anyag textúráját. Mindez azonban nem puszta információ, hanem nagyon is fontos építőeleme az elbeszéléseknek. Elsősorban azért, mert az emlékezet nem a nagy képet őrzi, hanem az apró részletekbe kapaszkodik.” Vallasek Júlia, Holmi Négy szabadszájú unokanővér, akik egy családi találkozón vaskos tréfákkal és mulatságos történetekkel szórakoztatják egymást és vendéglátóikat. Egy baráti látogatás, ahol mindenki elbeszél egymás mellett. Egy középkorú nő, aki egy szakítás után egy kis szigeten beszélgetésekbe bocsátkozik különféle férfiakkal. Két bogaras öreg hölgy, akik nyolcvan év ismeretség után különös barátságot kötnek az idősotthonban. Nők, akik ilyen vagy olyan értelemben úton vannak, és szenvedélyesen igyekeznek megfogalmazni a saját történetüket. Lélegző, hús-vér alakok, akiknek szerelmei, szorongásai, csalódásai és ébredései egyszerre ismerősek és idegenek ezekben a hajszálpontos lélektani megfigyelésekkel megírt, az emberi viszonyok kínját fanyar humorral bemutató történetekben. „A szüleinkről beszélgettünk, a gyerekkorunkról beszélgettünk, csak a saját házasságunkról nem beszélgettünk jó darabig. Emlékszem, mennyire részletesen kitárgyaltuk az apáinkat és az anyáinkat, mennyire rosszallóan nyilatkoztunk a házasságaikról, az elhibázott ambícióikról és az ambícióktól való félelmeikről, mennyire könnyen leírtuk őket mint változásra képtelen, reménytelen eseteket. Hogy lehettünk ennyire önhittek.” „Ha Alice Munro valamelyik szereplője belép egy házba, akkor mindjárt azt is megtudjuk, hány szobás a lakás, milyen bútorok vannak benne és hogyan kerültek oda, ha elhúznak egy függönyt, látjuk a mintázatát, érezzük az anyag textúráját. Mindez azonban nem puszta információ, hanem nagyon is fontos építőeleme az elbeszéléseknek. Elsősorban azért, mert az emlékezet nem a nagy képet őrzi, hanem az apró részletekbe kapaszkodik.” Vallasek Júlia, Holmi

Rose egy kanadai kisváros eldugott mellékutcájában látja meg a napvilágot, majd fél ifjúságát azzal tölti, hogy Flóval, gyakorlatias és ravasz mostohaanyjával küzd, aki saját múltjának meséivel ijesztgeti, és gyakran hangoztatja, milyen veszélyes hely a világ. Rose azonban becsvágyó. Tanulmányi ösztöndíjat nyer, és Torontóba megy, ahol megismerkedik Patrickkel, jövendő férjével. Ő lesz Patrick számára az "alázatos, ám érzéki" kolduslány, aki "bátortalan, fehér lábával" bevonul Patrick életébe, ő pedig, Rose lovagjaként, már attól is boldog, ha csak nézheti és imádhatja. Alice Munro nagyszerű, regényként is olvasható novellafüzérében Rose útját követjük, ahogy egyre távolabb kerül a szegénységtől, és sikeresen felépít magának egy új, saját világot. "- A nőknek más az agyuk - mondta Rose-nak az egyik nyugodt, sőt barátságos korszakukban, amikor Rose még valamivel kisebb volt. Talán elfelejtette, hogy egyszer Rose is nő lesz. - Abban hisznek, amiben, úgy érzik, hinniük kell. Képtelenség követni a gondolatmenetüket. - Ezt azzal kapcsolatban mondta, hogy Flo szerint vakságot okoz, ha valaki házon belül sárcipőt hord. - Mégis remekül elboldogulnak az életben, és ez a tehetségük nem a fejükben lakik, de nem vitás, ebben okosabb a nő a férfinál."

Rose egy kanadai kisváros eldugott mellékutcájában látja meg a napvilágot, majd fél ifjúságát azzal tölti, hogy Flóval, gyakorlatias és ravasz mostohaanyjával küzd, aki saját múltjának meséivel ijesztgeti, és gyakran hangoztatja, milyen veszélyes hely a világ. Rose azonban becsvágyó. Tanulmányi ösztöndíjat nyer, és Torontóba megy, ahol megismerkedik Patrickkel, jövendő férjével. Ő lesz Patrick számára az „alázatos, ám érzéki" kolduslány, aki „bátortalan, fehér lábával" bevonul Patrick életébe, ő pedig, Rose lovagjaként, már attól is boldog, ha csak nézheti és imádhatja.  Alice Munro nagyszerű, regényként is olvasható novellafüzérében Rose útját követjük, ahogy egyre távolabb kerül a szegénységtől, és sikeresen felépít magának egy új, saját világot. „- A nőknek más az agyuk - mondta Rose-nak az egyik nyugodt, sőt barátságos korszakukban, amikor Rose még valamivel kisebb volt. Talán elfelejtette, hogy egyszer Rose is nő lesz. - Abban hisznek, amiben, úgy érzik, hinniük kell. Képtelenség követni a gondolatmenetüket. - Ezt azzal kapcsolatban mondta, hogy Flo szerint vakságot okoz, ha valaki házon belül sárcipőt hord. - Mégis remekül elboldogulnak az életben, és ez a tehetségük nem a fejükben lakik, de nem vitás, ebben okosabb a nő a férfinál."

Ďalšie poviedky kanadskej laureátky Nobelovej ceny, v ktorých nazriete do kuchyne osudu. Tam, kde vznikajú životné príbehy z náhod, krutých žartov a láskavých podrazov. Onkologická pacientka pobozká tínedžera a vydoluje zo seba vôľu žiť. Stará dievka, ktorú už všetci odpísali, vycestuje za ctiteľom, ktorý o ňu vlastne nikdy neprejavil záujem, a vyhrá celoživotné šťastie. Dej plynie, postavy sa mu poddávajú, no potom sa vzbúria – zakaždým inak, ako by ste čakali. „Niektoré príbehy majú moc zmeniť život... Alice Munroová píše práve takéto poviedky. Jej kniha je plná prekvapení, premknutá poznaním, že láska, tak ako všetky elixíry, sa skladá z rovnakých dielov vody a ohňa.“ The Wall Street Journal „Munroovej poviedky vám zostanú v hlave celé dni... Munroová podobne ako Henry James disponuje až nadprirodzenou schopnosťou vydestilovať prostredníctvom najmenšieho gesta či pohľadu okamih zjavenia, ktorý zmení život postáv a v čitateľovi vyvolá zimomriavky.“ The Philadelphia Inquirer „Majstrovské dielo. Munroová dokáže na ploche dvadsiatich strán vytvoriť celý svet postáv a zážitkov. Jej poviedky sú napísané zdanlivo jednoduchým štýlom, no obsahujú dokonale prepracované zápletky, v ktorých ľudský osud podlieha nečakaným zvratom.“ Minneapolis Star Tribune „Majstrovská rozprávačka vo vrcholnej forme.“ Chicago Tribune „Munroovej reálne, nesentimentálne príbehy oslovia aj široké väčšinové publikum. Pri čítaní máte pocit, že jej poviedky niekto zaznamenal z uvoľneného rozprávania príbehov pri krbe a červenom víne. Niektorým Munroová dopraje happyend, iné skončia veľmi zle a niektoré sa iba pomaly presypú dostratena. Ale taký je život (ženy), či už v Kanade, na Slovensku alebo v Tadžikistane - len málokedy sa dočká geniálne vykonštruovanej duchaplnej pointy." Zuzana Široká Faisst Typickým rozprávačom Munroovej poviedok, ktoré sa často odohrávajú v Ontariu a ich témy sa väčšinou viažu so ženským svetom, sú mladé dievčatá. Sama si na vlastnú mladosť zaspomínala takto: „Nezapadala som do kánonu krásy, bol koniec štyridsiatych rokov a v móde bolo byť milou, frivolnou a zábavnou, no ja som bola príliš vážna.“ Dnes je Alice Munroová, matka troch detí, spisovateľskou hviezdou. Vydala takmer dve desiatky kníh, z ktorých v slovenčine vyšli Ako o život a Láska dobrej ženy. SME

Zmena v živote prichádza, keď ju človek najmenej čaká. To isté platí o príbehoch Alice Munroovej. Ľudia v nich žijú, akoby o tom ani nevedeli, a zrazu sa im stane niečo dramatické, bláznivé, tragické či smiešne. Rodiny sa spájajú a rozpadajú, láska vybuchuje ako sopka a presúva celé kontinenty alebo sa vášeň mení na pokojnú rezignáciu. Kanadská spisovateľka opisuje všetky tieto príbehy s rovnakým zaujatím, akoby sa aj v tom najnenápadnejšom osude ukrývalo tajomstvo vesmíru. Alice Munroová sa narodila v roku 1931 vo Winghame v kanadskej provincii Ontario. Začala písať ako tínedžerka, prvú zbierku poviedok (Tanec šťastných tieňov) však vydala až na prahu štyridsiatky. Je považovaná za jednu z najlepších súčasných poviedkariek a kritika ju často prirovnáva k A. P. Čechovovi. Za svoje dielo dostala viacero prestížnych ocenení, Švédska akadémia jej v roku 2013 udelila Nobelovu cenu za literatúru. Je prvou osobnosťou kanadskej literatúry, ktorá získala toto významné ocenenie. Zbierka poviedok Ako o život (2012) je jej poslednou vydanou knihou.

In these stories lives come into focus through single events or sudden memories which bring the past bubbling to the surface. The past, as Alice Munro's characters discover, is made up not only of what is remembered, but also what isn't. The past is there, just out of the picture, but if memories haven't been savoured, recalled in the mind and boxed away, it's as if they have never been - until a moment when the pieces of the jigsaw re-form suddenly, sometimes pleasurably but more often painfully. Women look back at their young selves, at first marriages made when they were naive and trusting, at husbands and their difficult, demanding little ways. There is in this new collection an underlying heartbreak, a sense of regret in her characters for what might have been, for a fork in the road not taken, a memory suppressed in an act of prudent emotional housekeeping. But at the same time there is hope, there are second chances - here are people who reinvent themselves, seize life by the throat, who have moved on and can dare to conjure up the hidden memories, daring to go beyond what is remembered.