Péter Nádas strana 3 z 4

Nádas Péter igen fiatalon (1967-ben) jelentkezett érett szemléletű kisregényével, A Bibliával. Ez a kötet az első a Helikon Zsebkönyvek sorában, mely ma élő, kortárs magyar szerző munkája. A Biblia az első nagy életszakasz, a gyermekkor élményeinek összegzése, bár nincsenek önéletrajzi vonatkozásai. Főszereplője egy kisfiú, aki egy morált vesztett közegben, annak részeseként döbben rá, hogy milyen átláthatatlanul szövevényes, hamis közegben él, hogy milyen könnyen mocskolják be itt, ami tiszta, jó és egyszerű; s irtózatos erőfeszítéssel próbálja szétvágni maga körül a hazugság szálait.

A két kötet csak egyben kapható! „Egyszer egy többnapos pilisi kiránduláson, amikor sehol nem volt se vége, se hossza az útnak, csak mentünk és mentünk valahol Dömörkapu és Pilisszentkereszt között az erdőkben, nem lehetett felfogni ésszel, hogy minek megyünk, hová ereszkedünk, hová kapaszkodunk ezeken a hegyeken, és miért nem visznek, mért olyan csöndesek, hogy nekünk gyerekeknek már kiabálni se legyen szabad, majd ha tisztásra, mezőre érünk, ott kiengedheted a hangodat, mert az a bevett szokás, hogy az ember az erdőben nem ordibál, nem zavarja a madarakat és a vadakat, és már jó messzire a menedékháztól, ahol egy nagy, jéghideg hálóteremben az egész társasággal, felnőttekkel, gyerekekkel nagy hangoskodások közepette eltöltöttük az éjszakát, arra is megtanítottak, hogy soha nem fázom, soha nincs melegem, soha nem vagyok szomjas, soha nem vagyok éhes, soha nem vagyok fáradt, soha nem vagyok álmos, és főleg nem unatkozom, ezt most jól jegyezzem meg magamnak. És azonnal megjegyeztem.” „Krónika helyett végül is inkább legendákat gyárt magának az ember, amikor egy másiknak elbeszéli az élettörténetét” – írta a szerző a Párhuzamos történetekben. Saját emlékiratában, amelyet az Olvasó a kezében tart, ennek megfelelően egyedülálló módszerrel kerüli el ezt a legendagyártást. Bevésődött emlékképeiből – a „világló részletekből” – kiindulva először az álomfejtés módszerével fölidézi az eredeti élmény összetevőit, a hangokat, látványokat, szagokat, érzeteket és emóciókat, majd ezek alapján rekonstruálja, hogy mi történt, hol és mikor. A másoktól hallott történeteket elemeikre bontja, hogy kiszűrje belőlük a tudatos vagy tudattalan torzításokat, majd a megtisztított életanyag és a leleplezett torzítások nyomán alkotja újra hogy mi történt, hol és mikor. Innen pedig koncentrikus körökben halad tovább az okok, körülmények, motívumok, előzmények és következmények felé, míg végül kirajzolódik a történtek jelentése és jelentősége a saját személyes életében és az attól elválaszthatatlan, közös emberi világban. E módszer eredményeként láttató erejű leírások, izgalmasnál izgalmasabb történetek, rejtett összefüggéseket feltáró nyomozások követik egymást e rendkívüli, rendhagyó emlékirat lapjain.

"Kellemes kötelességemnek teszek eleget, ha kijelentem, hogy nem a saját emlékirataimat írtam meg. Senkit nem szeretnék fölöslegesen megtéveszteni. Regényt írtam, több ember időben némiképp eltolt, párhuzamos emlékiratát beszéltem el. Mindazon valóságosnak tetsző helyszín, név, esemény és helyzet, ami a történetben előfordul, nem mondható tehát valóságosnak, hanem a regényes írói szándék és az óvatos képzelet terméke. Amennyiben valaki mégis magára ismerne, vagy - Isten ne adja! - bármilyen esemény, név helyzet fedne egy valódit, akkor az csak a fatális véletlen műve lehet, s ebben a tekintetben - ha más tekintetben nem is - kénytelen vagyok minden felelősséget elhárítani." (Nádas Péter) "A bekezdések az Emlékiratok könyvében olyanok, mintha "és"-sel kapcsolódnának egymáshoz, mintha mellérendelések volnának. Egy mondat legtöbbször olyan észrevétlenül kapcsolódik az azt megelőzőhöz, hogy az átmenet eltűnésével mintha egyetlen folyamatos, törések nélküli szöveget olvasnánk. És mégis, ahogy (...) a második bekezdés úgy kezdődik, mintha az első töretlen folytatása lenne, valójában bensejében egy fordulatot, egy szövegeseményt hordoz, amit a mondat törésnélküli felütése az előzőekhez fűz, mégis gyökeresen mássá válik (...) a törés elválasztaná a kettőt, és izolálná őket egymással szemben. Így azonban bensőséges kapcsolatuk fennmarad, egymásba folynak, de megjelenik bennük egy vetemedés vagy gyűrődés, amely a folytonosságban a megszakítottságot képviseli." (Bagi Zsolt)

"Kellemes kötelességemnek teszek eleget, ha kijelentem, hogy nem a saját emlékirataimat írtam meg. Senkit nem szeretnék fölöslegesen megtéveszteni. Regényt írtam, több ember időben némiképp eltolt, párhuzamos emlékiratát beszéltem el. Mindazon valóságosnak tetsző helyszín, név, esemény és helyzet, ami a történetben előfordul, nem mondható tehát valóságosnak, hanem a regényes írói szándék és az óvatos képzelet terméke. Amennyiben valaki mégis magára ismerne, vagy - Isten ne adja! - bármilyen esemény, név helyzet fedne egy valódit, akkor az csak a fatális véletlen műve lehet, s ebben a tekintetben - ha más tekintetben nem is - kénytelen vagyok minden felelősséget elhárítani." (Nádas Péter) "A bekezdések az Emlékiratok könyvében olyanok, mintha "és"-sel kapcsolódnának egymáshoz, mintha mellérendelések volnának. Egy mondat legtöbbször olyan észrevétlenül kapcsolódik az azt megelőzőhöz, hogy az átmenet eltűnésével mintha egyetlen folyamatos, törések nélküli szöveget olvasnánk. És mégis, ahogy (...) a második bekezdés úgy kezdődik, mintha az első töretlen folytatása lenne, valójában bensejében egy fordulatot, egy szövegeseményt hordoz, amit a mondat törésnélküli felütése az előzőekhez fűz, mégis gyökeresen mássá válik (...) a törés elválasztaná a kettőt, és izolálná őket egymással szemben. Így azonban bensőséges kapcsolatuk fennmarad, egymásba folynak, de megjelenik bennük egy vetemedés vagy gyűrődés, amely a folytonosságban a megszakítottságot képviseli." (Bagi Zsolt)

A koncentrikus körökben kibomló történet a zsidó múlt mélységeibe nyúlik vissza, és a mitikus, a történelmi és a politikai valóság szintézisére törekszik. A történetet egy kisfiú, Simon Péter meséli el, akinek legmeghatározóbb viszonya és élménye a nagyapja. A történet, habár utolsó szava a Nem, mégis egy hagyomány végső széteséséről tudósít. A kisregény költői-zenei egységét az a végigkomponált, egyenletesen megtartott gyerekhang teremti meg, amit a korabeli kritika is a könyv talán legnagyobb erényének tartott.” – Balassa Péter

„A koncentrikus körökben kibomló történet a zsidó múlt mélységeibe nyúlik vissza, és a mitikus, a történelmi és a politikai valóság szintézisére törekszik. A történetet egy kisfiú, Simon Péter meséli el, akinek legmeghatározóbb viszonya és élménye a nagyapja. A történet, habár utolsó szava a Nem, mégis egy hagyomány végső széteséséről tudósít. A kisregény költői-zenei egységét az a végigkomponált, egyenletesen megtartott gyerekhang teremti meg, amit a korabeli kritika is a könyv talán legnagyobb erényének tartott." - Balassa Péter

Mnohovrstevnatý a nikterak jednoduchý příběh románu Konec jedné ságy se odehrává v několika časových i místních rovinách. Část děje prožívá asi desetiletý chlapec žijící v izolaci prominentní čtvrti padesátých let minulého století, odkázaný na společnost prarodičů a přátelství dvou dětí ze sousední vily, které stihl podobný osud. Tato dějová linie se proplétá s dědečkovým vyprávěním o historii rodiny tak, jak ji židovští prapředkové ústní tradicí sdělovali následujícím pokolením. V románu se tedy spojuje strhující vyprávění o postavách z tisícileté židovské minulosti s charakteristickými epizodami, které vystihují tísnivou atmosféru počátku komunistické diktatury, jejímž činitelem a později obětí se stal i hrdinův otec. Se složitou dějovou konstrukcí ladí také prolínání vypravěčských rovin, snu se skutečností, minulosti s románovou přítomností, která vyústí ve smrt obou prarodičů a chlapcovo umístění v ústavu, kam jsou internováni synové vysokých funkcionářů státního aparátu, kteří upadli v nemilost vládnoucí kliky. Román překvapuje sepětím dávných příběhů s plastickým zachycením jak událostí poloviny 20. století ve státech východního bloku, tak nezvykle hlubokým ponorem do psychiky dětského hrdiny.

"Ami nem történik meg, bár elvileg megtörténhetne, nem föltétlenül úgy jelentkezik, mint valamilyen lehetséges történés hiánya, hiszen következményeiben épp olyan végleges, végzetes vagy erős lehet, mint mindaz, ami megtörténik. Ha nem így lenne, akkor nem foglalkoztathatna ez a kérdés. Másfelől, ha valami nem történik meg velünk, akkor a történés hiánya történik meg. Vagy fordítva is gondolkodhatunk a dolog felől: amikor úgy érezzük, hogy most pedig valami egészen kivételes történik velünk, csak éppen nem értjük, hogy miért, miért éppen most, miért nem mással, miért éppen velem, akkor tán olyan történések hatása alatt állunk, amelynek se a szereplőit, se az őket mozgató erőket nem ismerjük, holott ezek az idegen erők bennünk éreztetetik a hatásukat, tehát megtörténnek."

Kellemes kötelességemnek teszek eleget, ha kijelentem, hogy nem a saját emlékirataimat írtam meg. Senkit nem szeretnék fölöslegesen megtéveszteni. Regényt írtam, több ember időben némiképpen eltolt, párhuzamos emlékiratát beszéltem el. Mindazon valóságosnak tetsző helyszín, név, esemény és helyzet, ami a történetben előfordul, nem mondható tehát valóságosnak, hanem a regényes írói szándék és az óvatos képzelet terméke. Amennyiben valaki mégis magára ismerne, vagy - Isten ne adja! - bármilyen esemény, név, helyzet fedne egy valódit, akkor az csak a fatális véletlen műve lehet, s ebben a tekintetben - ha más tekintetben nem is - kénytelen vagyok minden felelősséget elhárítani. (Nádas Péter)

Az először 1977-ben megjelent mű egy kisfiú nézőpontjából ábrázolja az eredethez és a hagyományhoz való viszony egymással küzdő változatait egy családi közösségen belül, és ennek a közösségnek a széthullását és megsemmisülését a megfélemlítésen alapuló, minden tradíciót felszámoló parancsuralom nyomása alatt. Megjelenése óta az egyik legtöbbet fordított kortárs magyar regénnyé vált.

A "Párhuzamos történetek" talán legfeltűnőbb vonása, az életmű ismerői számára is meglepetést jelentő újdonsága az egymástól lényegében független történetek olyan elképesztő sokasága, amelyet semmiféle realista konstrukció nem lenne képes egyetlen elbeszélésben összefogni. E regény történetei szinte ugyanúgy megszámlálhatatlanok, mint ahogyan azt sem tudnánk összeszámolni, hány emberrel találkoztunk életünkben, mégis egyetlen elbeszéléssé olvadnak össze. A regény egyetlen, nagy elbeszélése azonban nem ezeket a történeteket beszéli el, hanem a testek egymásra hatásának, egymásra gyakorolt vonzásának, egymásra irányuló vágyakozásának és egymásról őrzött emlékezetének nagy történetét. Ebben a burjánzó elbeszélésben jönnek létre olyan csomópontok, amelyek különböző személyekkel azonos időben és azonos helyen (a másik test az érzetben), azonos időben különböző helyeken (a másik test a vágyban), azonos helyen különböző időkben (a lakás, a ház, a város emlékezete a testben), illetve ugyanazon személlyel különböző helyeken és időkben (a saját test az emlékezetben) megesett dolgokat kapcsolnak össze. Az elbeszélésnek ez a csomópontról-csomópontra haladó mozgása vetíti ki aztán a rekonstruáló képzeletbe a történetek szövegen túli valósággá összeálló szövevényét, mely így gyakorlatilag és elvileg egyaránt kimeríthetetlen, és ezért képes egy semmiből megteremtett, társadalmilag és történelmileg mégis szigorúan meghatározott, az általunk ismert vagy ismerhető reáliáknak akkurátusan megfelelő, szövegen túli világot alkotni. Ahogy ez létrejön, az ennek a regénynek a legnagyobb titka és egyben világirodalmi teljesítménye. A "Párhuzamos történetek"-kel létrejött az a mű, amely komolyan veszi és megválaszolja a realizmus felbomlása, a századelő újító kísérleti és a "nouveau roman" által felvetett kérdéseket, ugyanakkor visszaadja az olvasás gyönyörét, és kiállja az összehasonlítást a tizenkilencedik századi nagyrealizmus legnagyobb műveivel.

Nádas Péter utóbbi években írott esszéiből ugyanaz az illúziótlan emberkép bontakozik ki, amelyet "Párhuzamos történetek" című nagyregényéből már ismerhetünk. Olyan sajátos írói antropológia ez, amely a regénynek, mint világértelmezésnek köszönheti kibontakozását. Bármit is írt Nádas Péter a "Párhuzamos történetek" óta, ott munkál benne a felismerés, hogy a magán- és közélet eseményei és viszonyai nem egyebek, mint az érdekek, hazugságok, ideológiák, ideálok, öncsalások, illúziók stb. áttételein keresztül érvényesülő szexuális és hatalmi ösztöntörekvések megnyilvánulásai.

E regény történetei szinte ugyanúgy megszámlálhatatlanok, mint ahogyan azt sem tudnánk összeszámolni, hány emberrel találkoztunk életünkben, mégis egyetlen elbeszéléssé olvadnak össze. A Párhuzamos történetekkel létrejött az a mű, amely komolyan veszi és megválaszolja a realizmus felbomlása által felvetett kérdéseket, ugyanakkor visszaadja az olvasás gyönyörét, és kiállja az összehasonlítást a tizenkilencedik századi nagyrealizmus legnagyobb műveivel.

Rodinná sága jedného z najuznávanejších maďarských spisovateľov(1942), preložená do viacerých svetových jazykov, je monumentálne, zložito vybudované dielo, v ktorom prebiehajú štyri príbehy troch rozprávačov. Na pozadí individuálnych osudov vyvstáva všadeprítomný historický, politický a spoločenský obsah románu. Nepriamo tak kniha zachytáva osobnostnú krízu povojnovej stredoeurópskej inteligencie.

Rodinná sága jedného z najuznávanejších maďarských spisovateľov(1942), preložená do viacerých svetových jazykov, je monumentálne, zložito vybudované dielo, v ktorom prebiehajú štyri príbehy troch rozprávačov. Na pozadí individuálnych osudov vyvstáva všadeprítomný historický, politický a spoločenský obsah románu. Nepriamo tak kniha zachytáva osobnostnú krízu povojnovej stredoeurópskej inteligencie.

Výbor z povídek maďarského prozaika, dramatika a esejisty Pétera Nádase. Prozaická prvotina, skvělá novela Bible, je nevšední literárně psychologická studie o všudypřítomnosti strachu, který v 50 letech zachvacoval – a křivil – děti komunistických prominentů žijících v chráněných čtvrtích budínských kopců, i o lživosti a vyčpělosti komunistických idejí, které se při střetu s tíživou skutečností rozpadaly v prach. Podobnému tématu, tedy vnímání absurdit a groteskní ubohosti života v 50. letech očima pozorného dětského pozorovatele, jsou věnovány i povídky Zeď a Sanyika, opět zasazené do čtvrti vyhrazené komunistickým pohlavárům. S jistým časovým odstupem se protikladem vyprázdněné mrtvé ideologie a prostého lidského bytí, žitého naplno, zabývá Nádas v plasticky propracované novele Dům paní Kláry, kde jej zachytil na konfrontaci vyhaslé komunistické intelektuálky a její nekomplikované, živočišné služky. V povídce Zahradník se autor politickému náboji vyhnul a podal v ní jímavý obraz dětského zármutku nad ztrátou matky, kdežto v bravurní próze Mínótauros předvedl Nádas svou schopnost absurdního pojetí skutečnosti.