Douglas E. Nash

A II. világháború utolsó hónapjaiban - miután Budapest 1945. február 13-án elesett, a IX. SS-hegyihadtest kitörési kísérlete pedig meghiúsult - IV. SS-páncéloshadtest egyedül annyit tehetett, hogy visszavonul egy jobban védhető vonalhoz, és megerődíti a kulcsfontosságú Székesfehérvárt. Gille SS-Obergruppenführer veteránjai Tolbuhin marsall túlerőben lévő, egyre erősebb 3. Ukrán Frontjával szemben, az 1945. januári három felmentési kísérlettől elgyötörve beásták magukat az elhúzódó védelmi harcokhoz. Adolf Hitler azonban nem feledkezett meg a magyarországi hadszíntérről és az ország gazdag olajmezőiről, ezért a berlini védekezés rovására, erősítés gyanánt átvezényelte Sepp Dietrich SS-Oberst-Gruppenführer legendás 6. páncéloshadseregét, de nem Budapest visszafoglalására, hanem Tolbuhin erőinek körülzárására és megsemmisítésére, hogy ezzel teljesen megváltoztassa a helyzetet Közép-Európában a németek javára. Ám a Frühlingserwachen (Tavaszi ébredés) fedőnevű, túlságosan nagyratörő offenzíva a tavaszi olvadás által segített határozott szovjet védekezés miatt kisvártatva elakadt. A náci Németország utolsó nagy offenzívájának számító hadműveletben Hitler utolsó páncélostartaléka szerény eredmények ellenében súlyos veszteségeket szenvedett. A IV. SS-páncéloshadtest itt támogatói szerephez jutott, de hamarosan az ezt követő harcok aktív részesévé vált, miután a Vörös Hadsereg megindította a bécsi támadó hadműveletet, mely csaknem lesöpörte a Dél hadseregcsoport erőit a harcmezőről. Gille Ausztriába visszavonuló, megtépázott csapatai a Németországba vezető utak lezárására törekedtek, miközben a Vörös Hadsereg Bécs felé nyomult. A IV. SS-páncéloshadtest katonái a szűnni nem akaró szovjet támadásokat és Hermann Balck tábornok, a hadseregparancsnok hozzá nem értő vezetését átvészelve átküzdötték magukat Ausztrián, hogy eljussanak a biztonságot jelentő demarkációs vonalhoz, ahol 1945. május 9-én, csaknem egy éve tartó folyamatos küzdelem után megadták magukat az amerikai csapatoknak.

1944 szentestéjén, a Varsó környéki harcok szünetében a IV. SS-páncéloshadtest katonái a jeles alkalom méltó megünneplésére készültek. Nagy várakozással tekintettek a legnémetebb ünnep elé, nem utolsósorban azért, hogy elkölthessék a legízletesebb vacsorát, amit a tábori konyha a háború ötödik évében prezentálni tudott. Ki is érdemelték. Az öt hónapig tartó, súlyos veszteségekkel járó, ádáz harcok után a hadtestparancsnokság és a hozzá tartozó két hadosztály - a 3. Totenkopf és az 5. Wiking SS-páncéloshadosztály - katonái már nagyon várták az ünnepeket, az otthonról kapott ajándékokat, s talán azt is, hogy megihassanak egy üveg snapszot vagy bort a bajtársakkal. De másként alakultak a dolgok. Herbert Otto Gille SS-Obergruppenführer, a hadtestparancsnok este telefonhívást kapott: közölték vele, hogy a hadtest 35.000 katonájának már másnap meg kell kezdenie a berakodást a vasúti szerelvényekbe, melyek a viszonylag csendes visztulai frontról több száz kilométerre, a magyarországi hadszíntérre repítik őket. Az alakulatot Budapest felmentésével bízták meg. Kezdetét vette a IV. SS-páncéloshadtest történetének utolsó szakasza, amikor kulcsszerephez jutott a balvégzetű város három felmentési kísérletében. Gille és csapatai - akiknek a dolgot a saját felső vezetésük éppúgy nehezítette, mint a szovjet erők - a helyőrség felmentése érdekében leküzdhetetlennek tűnő akadályokat győztek le, de végső támadásukat az utolsó pillanatban lefújták, pedig csak néhány kilométerre jártak a céltól, melynek elérésére közel egy hónapja törekedtek. Miután a felmentési kísérlet kudarca megpecsételte a több százezer magyar és német sorsát, az alakulatnak egyetlen lehetősége maradt: védelembe vonulni és a lehető legtovább védelmezni a magyarországi olajmezőket.

A II. világháború során a Harmadik Birodalom rettegett biztonsági szolgálatának katonai szárnya, a Waffen-SS az 1940-es két hadosztályról a háború végére 38 hadosztályra bővült, létszáma ekkor meghaladta a 900 000 főt. A Waffen-SS-hadosztályok számának emelkedésével a hadtestparancsnokságoké is növekedett, a háború végéig 18 hadtest és két hadsereg felállítását tervezték, illetve hajtották végre. Az első három SS-hadtest története jól ismert: az I., II. és III. (germán) SS-páncéloshadtest, valamint az alárendeltségükbe tartozó Leibstandarte SS Adolf Hitler, Das Reich, Hitlerjugend, Hohenstaufen, Frundsberg és Nordland hadosztályok tevékenysége is gazdagon van dokumentálva. Ugyanez nem mondható el a IV. SS-páncéloshadtestről, mely a nyugati hadszíntéren és Berlinnél sem került bevetésre, ám a háború utolsó időszakában számos nagy jelentőségű csatában vett részt a keleti arcvonalon. A varsói védelmi harcok kezdeti szakaszában, 1944. július végén felállított IV. SS-páncéloshadtestet a 3. Totenkopf és az 5. Wiking páncéloshadosztály alkotta. A hadtest a harcokban született, és végigharcolta a háború utolsó tíz hónapját. Az alakulatot a kitartásáról és kiváló harci szelleméről, mindenekelőtt azonban a halálos hatékonyságáról ismerték, mely a kemény ellencsapások idején és a szívós védekezéskor egyaránt jellemezte, olyankor is, ha létszámhátrányban kellett küzdenie. Herbert Otto Gille hadtestparancsnok a lezsernek tartott parancsnoki ténykedése miatt gyakran bonyolódott heves vitákba a felettes Wehrmacht-parancsnoksággal, ezzel együtt a hadtest a szomorú végkifejletig a Harmadik Birodalom egyik legmegbízhatóbb, legfélelmetesebb alakulatai közé tartozott. A mű első kötete a IV. SS-páncéloshadtestnek az 1944 második felében zajló, Varsó melletti ádáz, szinte folyamatos harcokban betöltött szerepét tárgyalja, eddig nem publikált forrásanyagokra, többek között elveszettnek hitt egykorú német feljegyzésekre alapozva, melyeket nemrég tettek kutathatóvá Oroszországban.