József Nyírő strana 2 z 3

Hargitay József papnövendék már a regény első lapjain megrázó vallomást tesz, miszerint nem a várható anyagi előnyökért akar papa lenni, "hanem értük, a mezítlábasokért, rongyosokért, a föld barmaiért, akik reménységükben minden karácsonykor szájuk leheletével melengetik Jézuska lábait, és elalszanak a templomban, mert végre egy kis pihenéshez jutottak." Azontúl, hogy a kedves Olvasóban mindjárt felmerül, hogy aki ilyen gyönyörű sorokat tud papírra vetni, miért akar pap lenni, további igen nagy kérdés, hogy vajon a korabeli egyháznak ilyen papokra volt-e szüksége? Az is súlyos kétségek forrása, hogy milyen jövő várhat egy ilyen daliás termetű, életerőtől duzzadó, ámde a cölibátus korlátai közé szorított fiatalemberre a felszentelés után? Képes lesz-e saját elvei és hitvallása szerint élni, vagy sokra hivatott, de utat tévesztett, amolyan erdélyi "Amaro atyaként" merül el a rá leselkedő kísértések hínárjában, aki mögött a hívek sokatmondóan és álszent sajnálkozással néznek össze? Nyirő József önéletrajzi ihletésű regénye igen érdekfeszítő olvasmány, és az izgalmakról nemcsak a saját lelkiismeretével vívott „belső háborúja”, hanem a történelmi Magyarországot térdre kényszerítő első világégés eseményei is gondoskodnak. Azt mindenesetre elárulhatjuk, hogy e küzdelem eredményeként a magyar irodalom gazdagabb lett egy kiváló íróval és egy nagyszerű regénnyel...

„A kórus ropog az embertestek súlya alatt. A legények feszesen állanak ragyogó fehér harisnyában, vikszolt csizmában, díszesen hímzett lájbiban, és kicsattanó orcájukon süt a nap. Suttogás morajlik a templom boltívei alatt, és szemek röpködnek minden felé. (…) A vendég papnék közt két kicsinyét kézen fogva vezetve jön az új papné. Törékeny, fiatal asszony. - Be szép a lelkem! - motyogják a vénasszonyok. - Tényleg szép! - kíséri mohó férfiszemmel a főbíró is." Így kezdődött Botár Béla tiszteletes bevonulása új szolgálati helyére. És ha a kórus ropog is az emberek súlya alatt, vajon a templom és papja, a falu és népe lélekben elég erősek-e ahhoz, hogy ellenálljanak a mostoha idők, az új és idegen államhatalom vesztüket akaró erőszakos nyomásának? S ha ők igen, a szép tiszteletesné igen-e a kevésbé erőszakos, de annál veszedelmesebb kísértésnek? Nyirő József a harmincas évek mozgalmas, megpróbáltatásokban nem, de egyebekben igencsak szűkölködő székely világát tárja elénk e regény lapjain, s ad nem mindig megnyugtató választ fenti kérdéseinkre. Azt mindenesetre le kell szögeznünk, hogy a történet nem kitalált, mindennemű hasonlóság a valósággal (esetenként napjaink valóságával is) nem a véletlen műve…

Nyirő József e kitűnő történelmi regényében a sokat próbált székelység talán legnagyobb tragédiájának állít emléket. Annak a tragédiának és annak a kornak, amely végzetesen befolyásolta a százötven évvel későbbi, nagy trianoni számvetést is...

Amikor Nyirő József 1924-ben, az ismeretlenségből előlépve, leteszi a Jézusfaragó ember c. novelláskötetét a magyar olvasóközönség asztalára, nem sejtheti, hogy olyan kötetet tett le e sokat látott „asztalra”, amelyet majdan többen a nyirői életmű csúcsának tartanak... Szokatlan dolog ez, mintha az operaénekes már az első fellépésén kiénekelné a magas C-t. Szokatlan és kényes, mert igaz ugyan, hogy lenyűgözi a közönséget, de egyúttal magasra is teszi a mércét. Hogy az éppen csak megszületett erdélyi magyar irodalom részéről erőteljes felütés volt ez a könyv, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy olyan neves kritikusok méltatják lelkesen és elismerően, mint Németh László vagy Jancsó Béla. A tekintetben is mérföldkő e mű, hogy nyitánya egy olyan sorozatnak, amely rövid időn belül a két világháború közötti magyar irodalom egyik kedvenc témájává avatja a Trianonnal idegen impérium alatt rekedt Székelyföldet és székelységet. „A székelyek emelt elmével járnak. Nem barom mellett baktató parasztok ők, hanem Isten jobbjának árnyékai, kiknek értelme röptében táplálkozik, mint a fecske” - olvashatjuk mindjárt az első oldalon. És valóban, Nyirő székelyei e novellákban nem hétköznapi emberek, hanem mitikus hősök mitikus időben és térben. De a görögök óta tudjuk, hogy a mítoszok hőseinek élete távolról sem fenékig tejfel... Viszont lebilincselő olvasmány. A javából.

Miről is szól Nyíró József újólag megjelent regénye? Az első fele arról, hogy a házasulandó korba ért Bojzás Küs Dani egyszer csak - apja biztatására - felfedezi magában a férfiút, és elhatározza, hogy megnősül. Ez első pillantásra nem tűnik lehetetlen vállalkozásnak, második pillantásra pedig kiderül, hogy nem is az. Hát belevág. Az udvarlásnak minden időkben zegzugosak az útjai (erről csalfa szeretők és bohém cimborák gondoskodnak), de kevesen rekednek benne. Így hát főhősünk is oltár elé jut, ami azt jelenti számára, hogy egy gonddal kevesebb, de százzal több... Folyik önfeledten a móka, kacagás, lakodalmi dínomdánom olyan iramban, hogy a kedves Olvasó bele is szédül, s végül rossz érzései támadnak... Mintha sejtené, hogy ennek meglesz még a böjtje. Meglett. Erről szól a regény második fele. Meg arról a nyomasztó kérdésről, hogy a mi derék Bojzás Küs Danink, aki derekasan helytáll a nősülés "frontján", képes lesz-e ugyanerre, ha az ellenfél az idegen államhatalom, és végső soron maga a történelem?...

Nehéz idők nehéz sorsú embereiről szól ez az először 1943-ban megjelent kötet. Már debütálásakor világossá vált, hogy Nyirő legfőbb írói erénye a tragikum sajátosan nyirői - módszereiben tömör, lényegre törő, hatásában katartikus - ábrázolása. E megállapítást "Az elszántak" teljes mértékben alátámasztja. "Az ember" című novellában a halott kislányát a koporsóban ruházat híján papírral lefedő anya - hogy az "ősi szokásoknak" eleget tegyen - másik hat gyerekének darabokra tépi egyetlen, titkon őrzött, leánykori selyemkendőjét, s színes zászlócskák gyanánt a kezükbe nyomja a temetés idejére. "Majd a temetés után újra elszedi tőlük, és megőrzi. Hátha majd valamelyiknek kelleni fog" - veti papírra Nyirő e már-már minimalista, töménységében felülmúlhatatlan sorokat. Ilyen és ehhez hasonló nyomorúságos sorsokról ad hírt a szerző újabb elbeszéléskötetében. A maga nemében szinte mindegyik novella egy-egy sötét felkiáltójel az emberi létezés amúgy is szürkébe hajló boltozatán. Éppen ezért üdítően hat az időnként azért meg-megjelenő székely furfang, mint a végképp bealkonyulás hatékony ellenszere. "Az Egykori hősökből elszántak lettek" - állapítja meg az egyik korabeli kritikus. De mire? - merülhet fel jogosan a kérdés. A mindenkori túlélésre - üzenik a kötet darabjai. És hát ki is érthetne ehhez jobban, mint a székelyek?

"A kalauz azonban felriasztja. - Jegyeket kérek! - Most válik el! - gondolja rémülten a halottvivő, és odanyújtja két jegyét. - Az enyém s a feleségemé! - A kalauz a halott arcába világít lámpájával és megremeg. Alszik! - válaszol a sötétben egy vésztjósló, komor hang. A kalauz tétováz, de egyszerre elszánja magát és a jegycsípővas beleharap a halott jegyébe is." Íme, a magyar novellairodalom egyik legszebb, legmegrázóbb, katartikus jelenete Nyirő József tollából. Elárulhatjuk: a Kopjafák nem szűkölködik ehhez hasonló jelentekben. Nyirő ebben az életművében is kiemelkedő jelentőségű, olvasmányként pedig lebilincselő kötetben ugyan a székely temető kopjafáit faggatja letűnt korok hajdani embereinek sorsáról, de valójában nagyon is az élők számára keresi a zűrzavaros idők buja növényzetében a jövendőbe vezető utat. Sokat elmond jelenünkről, hogy e kutakodás - az egyébként időtálló esztétikai hozadékán túl - még ma sem érdektelen számunkra.

"A halál szép, egyetlen valóságos cél, amiért ember, állat él" - hangzik el a Havasok könyvében. Könnyen belátható - nem széplelkeknek való világ ez. Sőt, embernek is alig. Nyirő József novelláiban a halál a havasi életnek olyan folytonosan jelenlévő valósága, mely alól a havasi élőlények egyike sem vonhatja ki magát. Medvék, farkasok, hiúzok, madarak élik a székely havason egyhangúnak nehezen mondható életüket, egymásnak és a zord időjárás szeszélyeinek kiszolgáltatva, mégis harmóniában. Ha ez nem így van, annak csak egy oka lehet: az, hogy megjelent közöttük az ember: "Ember van az erdőben. Tudja minden, mert megfertőzött mindent." De nincs mit tenni, együtt kell élni (vagy halni) vele. S furamód, az állattörténetek is akkor a legszebbek, ha hőseik emberi tulajdonságokkal bírnak, emberi eszményekért harcolnak és ember módjára buknak el. Az eltiport kölykeiért élete árán is bosszút álló farkas, vagy beteg bocsáért az erdőtűzbe rohanó anyamedve az önfeláldozásra is képes szülői szeretet megrázó példái. A haldokló farkasnak az elmúlás küszöbén megfogalmazott dilemmája pedig - "Mindössze ennyi az élet. Ezért bizony nem érdemes élni. Mégis szép volt!..." - emberibb már nem is lehetne... A székely havas izgalmas, drámai pillanatokban bővelkedő mindennapjait megörökítő kötet világirodalmi mércével mérve sem marad el Jack London vagy Kipling hasonló művei mögött. Megfigyeléseinek pontossága, fantáziájának eredetisége, gondolatainak férfiassága és kiemelkedő elbeszélő tehetsége - íme, azok az erények, amelyek Nyirő e művében is jól kimutathatók.

"Íme, az ember!" - mondja Pilátus János evangéliumában, felkínálván a megkínzott Jézust az embereknek, hogy azok megtartsák a földi életnek, és ekkor még bízik a szerencsés fordulatban. "Íme, az emberek!" - mutat rá Nyirő kortársaira, s gesztusában nyomasztóan több a reménytelenség, a lemondás és a keserűség, mint Pilátuséban. Ő már nem bízik a szerencsés fordulatban. Talán mert jobb emberismerő. A negyvenes évek világháború sújtotta Európájában ez egyébként több mint természetes. Ezzel napjaink olvasója is tisztában van. Azzal viszont már kevésbé, hogy a háború befejezése sokak számára nem a Gonosz fölötti győzelem örömmámoros, zászlólengetős, pezsgőpukkantós, kalapot-sapkát levegőbe dobálós, katonaölelgetős ünnepnapjait hozta el, hanem a pokoljárás egy újabb nyitányát. Mert a fegyverek ugyan már nem dörögnek, de a háború nyomán kialakult katonai-politikai helyzetben továbbra is sok millió hazáján kívül rekedt vagy rekesztett embernek kell üres kézzel szembenéznie a létbizonytalanság, gyökértelenség, reményvesztettség és jövőtlenség lélekölő támadásával, sőt a halállal is: vagy a foglyokkal való embertelen bánásmód, vagy a hazatoloncolás következtében. Nyirő regénye egy maroknyi magyar menekült háború utáni kálváriájának állít emléket.

"Legyen magyar, legyen erdélyi, legyen egyetemes!"- így fogalmazta meg elvárásait az erdélyi magyar íróközösség felé a múlt század harmincas éveiben az erdélyi magyar színjátszás feltámasztására létrrejött kolozsvári Thália Rt. Valljuk meg: nagy kihívás ez egy drámaíró számára! A tehetségekben nem szűkölködő helikoni írónemzedék azonban fényesen kiállta a próbát: Tamási Áron, Hunyady Sándor, Bánffy Miklós, Kós Károly és más, jeles erdélyi szerzők művei sorra sikert arattak mind az erdélyi, mind az anyaországi színpadokon. E sorba illeszkednek Nyírő József ekkortájt született színművei. Életében bemutatott mindhárom drámája - Júlia szép leány, Jézusfaragó ember és Az új haza - zajos sikert ért el, utóbbi kettő a Nemzeti Színház színpadán is. Nyírő drámái az életmű szerves részét képezik, hiszen ugyanannak a hagyománynak a "kivirágzásai", amely remek prózai műveinek is fundamentumát képezik. E fundamentumot pedig a székely népélet, a székely mentalitás, a hagyományok és mítoszok alkotják. Drámaíróként azonban - s bizomyára nem véletlenül - szenvedésekkel teli emigrációs éveiben jutott a csúcsra A Megfeszített és A Próféta megírásával. Ezek bemutatása mindmáig a magyar színházi szakma törlesztésre váró adóssága... Bár színművek leginkább a színpadon "élnek", bátran ajánljuk e kötetet olvasásra is, hiszen Nyirő Józsefből a drámáiban is minduntalan előjön a vérbeli elbeszélő, így olvasmányként ugyanúgy teljes értékű élvezetet nyújtanak.

A Nyirő József karácsonyi elbeszéléseiből feltáruló székely világban az Ünnep egyszerű, tiszta, sallangoktól mentes és páratlanul gazdag a maga nyerseségében is. Aminthogy az emberek is ilyesfélék. Végtelenül egyszerűek az örömeik, ám megingathatatlan a ragaszkodásuk a Karácsonyhoz, néha még pokolra is mennek, hogy a kitartás végül mégis ünnepet teremtsen. Akkor is, ha éppen rászabadul a havasra a pusztító hóvihar, tajtékos, tomboló, fehér lovaival, és akkor is, ha látszólag a lelküket kell eladniuk érte. Hálásak lehetünk a székely apostolnak a mai fül számára kedves, soha nem hallott ősi szavakért, s mindazért, ami a székelység szívének a legmélyéről fakad szentestekor már évszázadok óta, az összetartozást erősítő szokásokért, a soha, sehol le nem írt, a megmaradást szolgáló, maguk szabta törvényekért. Olvassuk nyitott szívvel az írásokat, amelyekkel bennünket ajándékoz meg a szerző, hogy ne feledjük: volt idő, amikor Karácsonykor a sokkal kevesebb több volt, ahogy manapság a több mérhetetlenül kevesebb...

Nyirő József kevésbé ismert, életében kötetbe nem került, leginkább folyóiratok hasábjain megjelent novelláinak foglalata ez a könyv. Az ízes erdélyi szó ötvösének igazi műfaja a novella. A kötetből népének tragikus életérzése sugárzik, az író rövidprózákba, feszes-tömör, néhol allegorikus-szimbolikus megoldású, balladás hangvételű írásokba sűrítette a székelység életérzését, drámai - olykor tragikomikus - helyzetét, amelybe Erdély magyarsága került, és amelynek lesújtó hatásán sem a nép, sem az író nem tudott felülemelkedni. Ám a "székely apostol" művei mégsem gyűlöletre, hanem szeretetre tanítanak, az írásokból a székelyek csalódások és megpróbáltatások ellenére is töretlen és törhetetlen hite tárul elénk. Az íróra annyira jellemző tragikus események itt is jelen vannak, de sokszor napfényes jelenetek szomszédságában. Üdítően hat a meg-megjelenő góbés furfang, s még Uz Bence alakja is felbukkan, azokban a novellákban, amelyeket az író nem dolgozott bele a regénybe. Nyirő írói eszköztárának egész gazdagsága felvonul: remek jelenetező képessége és dramaturgiai hajlama, az ízes székely nyelvjárás és a népi misztika ismerete, finom lélektani megfigyeléseinek árnyaltsága, nyelvi jellemábrázoló tehetsége, természetfestő ereje, melyek kifogyhatatlan mesélőkedvvel párosulnak. Mindez egy olyan író tollából, aki szenvedélyesen szerette szülőföldjét és az "ő népét", azt a közösséget, amelyből vétetett, és akikre rendkívül büszke is volt.

Amikor Nyirő József 1924-ben, az ismeretlenségből előlépve, leteszi a Jézusfaragó ember c. novelláskötetét a magyar olvasóközönség asztalára, nem sejtheti, hogy olyan kötetet tett le e sokat látott „asztalra”, amelyet majdan többen a nyirői életmű csúcsának tartanak... Szokatlan dolog ez, mintha az operaénekes már az első fellépésén kiénekelné a magas C-t. Szokatlan és kényes, mert igaz ugyan, hogy lenyűgözi a közönséget, de egyúttal magasra is teszi a mércét. Hogy az éppen csak megszületett erdélyi magyar irodalom részéről erőteljes felütés volt ez a könyv, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy olyan neves kritikusok méltatják lelkesen és elismerően, mint Németh László vagy Jancsó Béla. A tekintetben is mérföldkő e mű, hogy nyitánya egy olyan sorozatnak, amely rövid időn belül a két világháború közötti magyar irodalom egyik kedvenc témájává avatja a Trianonnal idegen impérium alatt rekedt Székelyföldet és székelységet. „A székelyek emelt elmével járnak. Nem barom mellett baktató parasztok ők, hanem Isten jobbjának árnyékai, kiknek értelme röptében táplálkozik, mint a fecske” - olvashatjuk mindjárt az első oldalon. És valóban, Nyirő székelyei e novellákban nem hétköznapi emberek, hanem mitikus hősök mitikus időben és térben. De a görögök óta tudjuk, hogy a mítoszok hőseinek élete távolról sem fenékig tejfel... Viszont lebilincselő olvasmány. A javából.

Bizonyára nincs olyan magyar ember a világon, még a legmegveszekedettebb kozmopolita nézeteket vallók között sem, akiben legalább egyszer életében ne merült volna fel a kérdés: hogyan veszíthettük el Erdélyt? Mert az nem kérdés, hogy nem is annyira elvették tőlünk, mint inkább elveszítettük. Elveszítettük, mint egy pénztárcát, miközben részeg fővel hazafelé tántorogtunk a Monarchiához címzett kaszinóból, s amikor ránk virradt a reggel, másnaposan, sajgó fővel meredtünk magunk elé, és dühösek voltunk az egész világra, mely megcsalt és meglopott bennünket. A hogyanra NyirŐ József izgalmas regénye, a "Néma küzdelem" adja meg a választ, mely megrázó egyéni és közösségi sorsokon keresztül ábrázolja azt a korszakot, amely a Trianonhoz vezető út utolsó szegmensét kikövezte. Nyirő József e műve 1944-ben jelent meg először, mintha a szerző előre megérezte volna, hogy Erdély hovatartozása hamarosan ismét "forró téma" lesz. Az lett. Olyannyira, hogy hideg fővel még ma sem könnyű olvasni róla...

Nyirő József ismeretlen vagy alig ismert, életében kötetbe nem került, leginkább folyóiratok hasábjain megjelent elbeszéléseinek foglalata ez a könyv. A novella Nyirő számára több mint irodalmi műfaj: alkotói módszer, hisz regényeinek szerkezetét is ezekből építette fel. A kötet valamennyi ízes, fordulatos, székely tájnyelven alkotott prózai írása önéletrajzi ihletésű. Nyirő József 1889. július 28-án a történelmi Magyarországon, Erdélyben Székelyzsomborban látta meg a napvilágot. Legkorábbi elbeszélései a női Mária Kongregációk folyóiratában, a győri Nagyasszonyunk 1909-1910-es évfolyamában jelentek meg. Beöltözéskor című első elbeszélését is a győri könyvtárosok segítségével sikerült kötetbe illeszteni. A gyulafehérvári papneveldébe való beiratkozástól az egyházi rendből való kiválásig, a nősüléstől a I. világháborút lezáró trianoni békediktátumig, a kisebbségi lét megtapasztalásig, az erdélyi irodalmi élet sűrűjébe való bekerüléstől a hontalan bujdosók emigrációs létéig követik nyomon az írások Nyirő József életútját, a halálos ágyán tollba mondott utolsó imáig. A túlvilág küszöbén elmormolt végső fohászában az író nem magáért aggódik, hanem feleségéért, családjáért, magyar nemzetéért: írása végső vallomás a szülőföld szeretetéről, magyarságáról. A kötet minden egyes írása arról tanúskodik, hogy Nyirő József a Trianon utáni erdélyi irodalom legkiválóbb szerzőinek egyike, a nemzeti emigráció köztiszteletben álló nagy alakja volt, de elsősorban hű magyar és emberséges ember. Úgy illő, hogy neve fennmaradjon, amíg magyarok élnek e földön.