József Nyírő

Hivatalos irat az Egyesült Államok kormányához annak érdekében, hogy a Párizs környéki békét vizsgálják felül, és szolgáltassanak igazságot Erdélynek. A második rész lírai költeményket tartalmaz ehhez a tárgyhoz kötődve.

Önéletrajzi regény. Nyirő József papi pályáját a nép szolgálatára szenteli. Kitör a háború, majd a forradalmo és a kommunista diktatúra, a román megszállás. Közben a fiatal pap szerelmes lesz, és kilép a rendből, hogy megnősülhessen. Odaadó felesége és kisfia segjtik, hogy a sok nélkülözés után új hívatást találjon: pék lesz, hogy Istent változtassa kenéyrré az éhező falu számára.

A regény laza szerkezetét Botár Béla, a fiatal református lelkész életíve tartja össze. Beiktatásától kezdve követhetjük nyomon az ő és a kisebbségi sorsra jutott székely faluja életét. Az ő mindenütt jelenlévő alakja fogja össze ezt a rengeteget szenvedő, naponta megpróbált népet. Az inuk szakadtáig küszködő barmokat vezető szekeres gazda észre sem veszi, hogy mindenórás felesége a boglya tetején életet ad gyermeküknek; a félholtan beteg kislányt édesanyja a nagykendővel a székhez köti, hogy gyógyulását mímelhesse haragos apja szemében; a Magyarországon végzett orvos, akinek a román állam nem honosította diplomáját csak az éj leple alatt keresheti föl a betegeket, akik a vizsgálat díját amúgy sem tudnák a körorvosnak kifizetni; az öreg székely, aki ökreit adta el fia iskoláztatására, az öngyilkosságba kergeti a gyerekét, mert folyton elbukik a román nyelvvizsgákon. Naponta és minden szereplő életében dráma zajlik a Székelyföldön, miközben a jóvágású román főbíró, Pompelu elcsavarja a falusi életbe belesavanyodó papné fejét, miközben az állását vesztő református tanító megtagadja nemzetét és hitét, hogy álláshoz jusson a román állami iskolában, miközben a tehetetlen falu szeme láttára árvíz sodor el egy házat anyástól, gyermekestől… Az író epizódról epizódra haladva, folyvást egy-egy novellát alkotva fest körképet a román fennhatóság alá került Székelyföld életéről, ugyanakkor azt is bemutatja, a székelyek sem bűntelenek, ahogyan a románságra is jellemző az emberség, az empátia, a nemzeti különbségeken fölülemelkedő szolidaritás: a prahovai román parasztok a maguk halottjaként gyászolják azt az idegen magyar fiút, aki nyelvvizsga kudarcai miatt már-már eszelős kóborlása közben az ő falujukban végez magával. Katartikus hatású olvasmány.

Amikor Nyirő József 1924-ben, az ismeretlenségből előlépve, leteszi a Jézusfaragó ember c. novelláskötetét a magyar olvasóközönség asztalára, nem sejtheti, hogy olyan kötetet tett le e sokat látott „asztalra”, amelyet majdan többen a nyirői életmű csúcsának tartanak… Szokatlan dolog ez, mintha az operaénekes már az első fellépésén kiénekelné a magas C-t. Szokatlan és kényes, mert igaz ugyan, hogy lenyűgözi a közönséget, de egyúttal magasra is teszi a mércét. Hogy az éppen csak megszületett erdélyi magyar irodalom részéről erőteljes felütés volt ez a könyv, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy olyan neves kritikusok méltatják lelkesen és elismerően, mint Németh László vagy Jancsó Béla. A tekintetben is mérföldkő e mű, hogy nyitánya egy olyan sorozatnak, amely rövid időn belül a két világháború közötti magyar irodalom egyik kedvenc témájává avatja a Trianonnal idegen impérium alatt rekedt Székelyföldet és székelységet. „A székelyek emelt elmével járnak. Nem barom mellett baktató parasztok ők, hanem Isten jobbjának árnyékai, kiknek értelme röptében táplálkozik, mint a fecske” – olvashatjuk mindjárt az első oldalon. És valóban, Nyirő székelyei e novellákban nem hétköznapi emberek, hanem mitikus hősök mitikus időben és térben. De a görögök óta tudjuk, hogy a mítoszok hőseinek élete távolról sem fenékig tejfel…  Viszont lebilincselő olvasmány. A javából.

Válogatott elbeszélések - Az erdélyi magyarság történetében nem ismeretlenek a váratlan és kíméletlen fordulatok, amikor az áldozatos munkával létrehozott kulturális intézményeknek és közösségi életformáknak hirtelen át kell alakulniuk, de talán semmi sem forgatta fel úgy az erdélyi magyar életet, mint az 1918 végén bekövetkezett uralomváltozás. A magyar állami főhatalom megszűnését követően néhány hónap alatt berendezkedő új közigazgatása nagyromán nacionalizmus szellemében dolgozott, annak érdekeit képviselte... A forrongó s újakat kezdő irodalomban keresett szerepet Nyirő József is, midőn első elbeszélésgyűjteményét, a Jézusfaragó embert megjelentette...

Nyirő elbeszélő művészetének megvan az a nagy ereje, amely mindjárt magához ragadja az olvasót. Semmi külön feladatot nem ad neki, nem zavarja meg rejtélyeivel. Írásainak nincsenek külön titkai. Belterjesen kibomlik mindaz, amit történetei nyújtanak. Könnyű, varázslatos, kristályos és szivárványos folyású magyar beszéde könnyedén kap föl szárnyaira, s amikor letesz, érezzük, hogy mindent látunk, amit meg akart mutatni nekünk. A nagy elbeszélők ellenállhatatlan erejét hordja ez a nyelv, s kis elbeszélésekben és rajzokban legzavartalanabb a hatása. Székelyek című kötetének néhány olyan elbeszélése van, amelyet nem lehet elfelejteni. De az egész kötet, első novellagyűjteménye, a Jézusfaragó ember óta, Nyirő legművészibb és leggazdagabb hatású könyve. A kötetet kiegészíti három, eddig könyvben meg nem jelent novellája.

Tele, a tisztánlátó figyelmezteti Bölönt, hogy vigyázzoon a lánnyal, akinek zöld csillag van a szemében. Bölön örökbe fogadja az árva Pali gyereket. Palit ismeretlen kór támadja meg: élet-halál közt lebeg.

A főszolgabíró szemet vet a szegény pap feleségére. Az asszony azonban végül a szegénységet álasztja az ura mellett. És egyéb szép példái a székelyek erényeinek és hazaszeretetének.

Önéletrajzi regény a második világháború idejéből: a menekülésről Németországba, s az ottani menekültek nehéz sorsáról és üldöztetésükről.

Az erdélyben kisebbségbe került szórványmagyarság nehéz sorsa, elrománosításának kísérlete. A gróf igyekszik politikai-gazdasái megoldást találni, de magára marad, s elbuktatják törekvését.

II. József császár és idősebb Wesselényi első pillantásra ismerősök amint kilépnek a história ködéből a művészet verőfényébe. Két egymástól teljesen idegen világ csap össze személyükben, s mindegyik önmagában hordozza tragikumát. A császár tragikuma az, hogy nagy eszméi nem valók a kornak, metsző értelme nem törődik a szív, a tradíció, az anyanyelv, a szent szokások hatalmával, boldogítani akarja népeit, de csak simára és szürkére nyesné, ezért jóakarata társtalan és reménytelen marad.Összeomlása végül teljes, mert teljesen öntudatos. „Sorsára hagyom a világot” – mondja gőggel, mikor haldoklik. De a gőgben végtelen keserűség tengere hullámzik.

A ?román fennhatóság alatt élő székely nép küzdelmes sorsát ábrázolja 1940-ben íródott kötetében a szerző. A jellegzetes tréfákkal fűszerezett, mégis drámai hangvételű epizódokban egy udvarhelyszéki legény, a dolgos és életrevaló Bojzás Küs Dani életének legfontosabb szakaszát, családalapításának történetét követhetjük nyomon. Az ifjúság, a szerelem, a család és az örömteli események mellett azonban a fiatal párnak szembe kell néznie a mindennapi élet megannyi keserűségével is. Dani és Anikó hamar megtapasztalja, hogy az élet küzdelmek sorozata, ahol a boldogság múlandó, de a kudarcra ítélt emberi erőfeszítéseknek maradandó emléke marad. A mindennapi élet nehézségeit, a szegénységet, a kilátástalanságot, a családot érő sorscsapásokat csak tovább súlyosbítja az idegen hatalom pusztuláshoz, tragédiákhoz vezető elnyomása. A végzet és a drámai sors megjelenítésén átragyognak az író nyelvi leleményei, az ízes székely humorral teli évődések és kalandok, a szülőföld iránti határtalan szeretet, ám eloszlatni nem tudják a regény komor hangulatát. A tragikus vég ellenére mégis hinnünk kell – mert az író elhiteti velünk – hogy van magyar jövő Székelyföldön.

A Nyirő József karácsonyi elbeszéléseiből feltáruló székely világban az Ünnep egyszerű, tiszta, sallangoktól mentes és páratlanul gazdag a maga nyerseségében is. Aminthogy az emberek is ilyesfélék. Végtelenül egyszerűek az örömeik, ám megingathatatlan a ragaszkodásuk a Karácsonyhoz, néha még pokolra is mennek, hogy a kitartás végül mégis ünnepet teremtsen. Akkor is, ha éppen rászabadul a havasra a pusztító hóvihar, tajtékos, tomboló, fehér lovaival, és akkor is, ha látszólag a lelküket kell eladniuk érte. Hálásak lehetünk a székely apostolnak a mai fül számára kedves, soha nem hallott ősi szavakért, s mindazért, ami a székelység szívének a legmélyéről fakad szentestekor már évszázadok óta, az összetartozást erősítő szokásokért, a soha, sehol le nem írt, a megmaradást szolgáló, maguk szabta törvényekért. Olvassuk nyitott szívvel az írásokat, amelyekkel bennünket ajándékoz meg a szerző, hogy ne feledjük: volt idő, amikor Karácsonykor a sokkal kevesebb több volt, ahogy manapság a több mérhetetlenül kevesebb…

A Madéfalvi veszedelem igazi „székelyregény”, amely egy magára hagyott népi közösség történelmi sorsának, „szenvedéstörténetének” elbeszélésével hívja fel a figyelmet arra, hogy Erdély maradék magyar karakterének fenntartására és védelme nem képzelhető el a székely közösség védelme nélkül. A regény a székely határőrség szervezésének véres történelmi tragédiáját mutatja be. 1764. január 7-én hajnalban a császári katonaság hihetetlen kíméletlenséggel támadt az álmukból felvert székelyekre, a támadásnak több mint négyszáz halálos áldozata és több mint ezer sebesültje volt, közöttük asszonyok és gyermekek. A kollektív ábrázolás medrében a madéfalvi vérengzés áldozatai mintegy közös személyiséget kapnak, az elszenvedett tragédia nem pusztán sok-sok egyén személyes tragédiája, hanem egy egész népé.

A regény valamennyi fejezete egy-egy epizód Uz Bence mulatságos vagy megindító, hétköznapiságukban is különös kalandjaiból. Folyton ő méretik meg: emberségből, helytállásból, kitartásból, becsületből, észjárásból. A nép egyszerű, ám góbésan csavaros eszű gyermeke csendőrrel és turistákkal, városi vadász urakkal és adóvégrehajtóval megesett nevettető esetei vagy övéivel való könnyes-érzelmes történetei mind-mind adalékok a székelység népkarakterológiai képéhez. A nép erényeit és elenyésző gyöngeségeit testesíti meg, szükségszerű tehát, hogy túlrajzolt legyen. Ilyen találékony, derűs, furfangos – ám, ha a sors úgy hozza, együtt érző és áldozatosan segítő – ember a valóságban aligha létezik, de Nyirő nem is jellemrajzot ad, hanem egy népcsoport, a kisebbségi sors szorításában vergődő székely nép vágyott–álmodott karakterét, követendő magatartásának mintáját, életstratégiáját mintázta meg egy személybe sűrítetten. A regényben Uz Bence egyenrangú társa a táj: a csíki havasok vadregényes világa. Nyirő hangja ennek megfelelően „székelyes”, a tájnyelv minden ízét-zamatát beépíti regényébe.

Álozi, az erdei ember felesége haldoklik. Álozi kéri a papor, hogy vigye el neki az Úr testét. De az út járhatatlan. Mégis nekiindulnak.