István Pálffy

Vissza akarnak jönni a régiek. Persze ezúttal is a mások pénzén. Ha már a külföldi adományokkal sem sikerült, most megpróbálnak a külföldön elrejtett dollármilliók segítségével visszatérni a hatalomba. Egy fiatal lányt és egy fiút küldenek ki a régiek: az egyiket a banktitkokat gondosan őrző Svájcba, a másikat az offshore paradicsomos Ciprusra, hogy hozzák haza a dollárokat. A mi dollárjainkat, amit több mint 30 éve loptak el tőlünk. A fordulatos történet alapja a magyar valóság. Ez a krimi nem krimi, hanem a múltunk, úgy, ahogy volt. De a múlt nem tér vissza, s hogy miért nem, arra ad választ a Dollárelszámolás.

Elsősorban is az vagyok, amivé először lettem, amivé születtem. Magyar. Amivé a szüleim örökítettek. Hiszek a magzati életben, Magyarország Alaptörvényében, mely szerint "a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg" És tudományos tény, hogy a magzat hallja a beszédet maga körül az anya várandós állapotának utolsó hónapjaiban. Ezért az anyanyelv kiemelten fontos az identitás szempontjából. A nyelv az a kötőerő, amivel a magyar kultúra darabjait egymáshoz tudjuk cementálni, a magyar nyelv magyarságot teremt, a magyarul beszélgető szülők magyarul értelmező és értő gyermeket várnak a világra. Önazonosságom első elemeként magyar vagyok, hiszen az embertani meghatározás tudományos tény, s ugyan nem fölösleges, de mégiscsak megkérdőjelezhetetlen: emberek nemzettek, ember vagyok, leszek. Aztán meg keresztény vagyok. Szüleim a keresztvíz alá tartottak egy debreceni katolikus plébánián, egy csepp pápista szentelt víz alá a reformáció tengerében, a kálvinista Rómában. A keresztségben az István nevet kaptam. Mint első szülött fiú, apám nevét örököltem.