János Pelle

Molnár Ferenc életműve több mint egy évszázada „torkán akadt” a magyar irodalomtörténészeknek és esztétáknak. Ennek oka, hogy nagy terjedelmű munkásságát, de különösen a színműveit hiába próbálták különböző ideológiai sémákba szorítani és értelmezni. Kortársai nem tették fel a kérdést: hogyan kelthettek művei olyan hihetetlenül nagy visszhangot? Központi témájával – a zsidó asszimiláció lehetőségei, bizonytalan perspektívái Európában – a kor égető problémáját vetette fel. Ez tette őt a huszadik század második évtizedében a világ egyik legnépszerűbb szerzőjévé, akit Nobel-díjra is felterjesztettek. Molnárt mindvégig foglalkoztatta az identitás átalakításának, a környezet és a jellem egymásra hatásának problémája. Jobboldali kritikusai kétségbe vonták, hogy egyáltalán művészet-e, amit létrehozott. Szemére vetették, hogy Trianonra ügyet sem vet, „tudatosan elhanyagolja a nemzeti problematikát”, és az „erkölcstelen zsidó-kozmopolita Budapestet” jeleníti meg az irodalomban. 1918 decemberétől a kommunisták támadták azzal, hogy kiszolgálja a nagypolgárság ízlését, figyelmen kívül hagyja a társadalmi konfliktusokat, és nem képes megmutatni a polgári romlottság világából kivezető utat. 1948 és 1956 között színdarabjait egyáltalán nem játszották, de A Pál utcai fiúk című regényét, a kétségbevonhatatlan klasszikust még ekkor is kiadták. Molnár mindmáig a legismertebb magyar író, napjainkban is sikeres színpadi szerző, akinek magánéletéről több könyv is megjelent. Ideje, hogy az életművét új megvilágításban is szemügyre vegyük.

E könyvben tárgyalt időszak életem meghatározó korszaka volt, s egy hosszú életet történészként végigdolgozva, különlegesen érdekelten olvastam el Pelle János könyvét, melyet nem tudtam letenni. Amit ez a kötet előtár, megvallom, zömében ismeretlen volt számomra. Az átélt évek után háromnegyed évszázaddal e könyv lapjairól olyan megdöbbentő világ tárult fel előttem, amire személyes élményeim ellenére sem voltam felkészülve. Megrázó írás, elképesztően hatalmas anyag, dokumentumok tömege és kiváló elemzése, ami egyszerre történelmi és pszichológiai is. A korszak érdekelt résztvevőiről azok írásai, naplói, megnyilvánulásai alapján tömör, de különlegesen találó elemzéseket és értékeléseket kapunk. A szerző nem ismer tabut, a kényes és Magyarországon évtizedeken át kerülgetett témát tényekre alapozott szókimondással és őszinteséggel tárgyalja. Nem egyszerűen a történéseket írja le, hanem egyben egy politikai kényszerpályát is, melyen a magyar társadalom mozgott – és egy ijesztő, sajátos tömeglélektani folytonosságot Tiszaeszlártól a tárgyalt korszak végéig. Mint kortárs, szemtanú és történész sokat tanultam e kötetből. E munka jelentősége nagy és nélkülözhetetlen a társadalmi önvizsgálathoz, a szembenézéshez a közelmúlttal, egy nagyon szükséges megújuláshoz. A könyv valódi élmény. Mindenkinek a legjobb meggyőződéssel ajánlom elolvasását.

A borítón a Sorsok Háza épülete látható. Egy két éve felépült, nagyszabású múzeumé és oktatási központé, mely Auschwitz felfoghatatlan borzalmát szándékozott megörökíteni, de sajnos 2014 óta üresen áll. Ebben a tanulmánykötetben, mely a magyar holokauszt eddig kevéssé ismert vonatkozásaival foglalkozik, számos új forrást felhasználva, három olyan tanulmány is olvasható, mely a tervezett múzeum kiállításának alapjául szolgálhatna. Író-történész szerzője új szempontból közelíti meg a vészkorszakhoz vezető utat. Túllép a megdöbbentő tények felsorakoztatásán, okokat keres, összefüggéseket talál. Az 1946-os miskolci népítélet leírásában bemutatja azt is, hogy az 1944-ben felszított pokoli szenvedélyek hogyan épültek be egy nagyváros mindennapi életébe, hogy azután újra felszínre törjenek. És ami legalább ennyire fontos: egy 2015-ben, fordításában megjelent emlékiratot elemezve képet nyújt Auschwitz kevéssé ismert "mindennapi életéről", kiegészítve és értelmezve az Oscar-díjas Saul fia film üzenetét. A könyv mindenekelőtt a középiskolás korosztályoknak és történelemtanáraiknak, illetve a téma iránt érdeklődő olvasóknak ajánlható.