Tibor Pietsch

Hogyan értékelhetjük az elmúlt húsz év magyar labdarúgását? Milyen változások történtek a magunk mögött hagyott két évtized hazai futballjában? Kérdések, amelyek,,a tízmillió szövetségi kapitány országában" szinte mindennaposak, és nemcsak a szurkolókat, hanem az egész magyar társadalmat is megosztják. Ez a páratlan kötet arra vállalkozik, hogy húsz meghatározó válogatott mérkőzésen keresztül megpróbálja bemutatni a magyar labdarúgás 2004-től zajló történéseit, és egyedülálló módon nem csupán a pályán zajló momentumokra koncentrál, hanem a pályán kívül történt eseményekre is. Így élhetjük át a kötet segítségével Torghelle Sándor németek elleni góljait 2005-ből, vagy a Gera Zoltán által vezetett együttes világbajnok olaszok elleni bravúrgyőzelmét 2007-ből, de ott lehetünk a megalázott magyar válogatottal Hollandiában és Andorrában is, hogy aztán - újra felülve a piros-fehér-zöld hullámvasútra - együtt énekeljük a Himnuszt Szalai Ádámmal és Dzsudzsák Balázzsal a 2016-os Európa-bajnokságon, vagy együtt sírjunk Szoboszlai Dominikkal 2024-ben, a skótok elleni felejthetetlen Eb-mérkőzést követően. De persze a hihetetlen győzelmeken és kiábrándító vereségeken túl szó esik a kötetben stadionépítésről, elhibázott utánpótlásképzésről, gyengélkedő klubfutballról és kusza tulajdonosi viszonyokról is, hiszen ez ugyanúgy hozzátartozik az elmúlt 20 év magyar labdarúgásához. Jöjjenek hát, és éljék át újra a magyar futball legemlékezetesebb pillanatait, legfontosabb mérkőzéseit! Ígérjük, nem unatkoznak majd!

Voltam elsőáldozó, hittem Istenben. Valamennyire még most is hiszek, de már nem úgy... Abban azonban biztos vagyok, hogy a sors akaratából jutottam el Pécsről Berlinig. Voltak buktatók, értek tragédiák, de mindig talpra álltam. Senki és semmi nem tudott megtörni, egyenes gerinccel járom az utam. Igaz, már rokkantnyugdíjasként... Huszonhárom voltam, amikor a Milan elleni BL-meccsen Demetrio Albertini csúnyán rácsúszott a jobb lábamra, onnantól fogva egy egészséges bokával játszottam le a karrierem. A pályán egyetlen hű társam volt: a fájdalomcsillapító... Még így is hatvanegyszer voltam válogatott, miközben 1999 őszén a Bayern is csábított. Karnyújtásnyira voltam attól, hogy megvalósítsam a gyerekkori álmom - az egyik este úgy feküdtem le, hogy elmegyek Münchenbe, ám másnap reggel már úgy keltem fel, hogy maradok Berlinben. Azóta is itt vagyok. Azt követően, hogy többszörös klubrekorderként visszavonultam, a Hertha vezetői a bokorból lesték, hogyan bánok a gyerekekkel kezdő edzőként. Amikor pedig nagy bajban volt az első csapat, azzal fordultak hozzám, hogy mentsem meg... Nem mondhattam nemet akkor sem, amikor Csányi Sándor felkért, hogy vegyem át a válogatottat. Miután kezet ráztunk, a hátsó ajtón kellett kilépnem, mert az elődöm az előszobában várt... Aztán minden úgy történt, ahogy ígértem, és negyvennégy év után kijutottunk az Eb-re! Gyakran kérdezik tőlem, mitől vagyok ennyire erős. A testvérem, Balázs az Édesapám karjaiban halt meg huszonkét évesen, Édesanyám addig emésztette magát fia elvesztése miatt, amíg menthetetlenül belebetegedett a bánatba. Hát attól vagyok ilyen erős, hogy mellettem van az Édesapám, a feleségem, Móni és a három fiam. Értük élek. Ha valakikben, bennük feltétlenül hiszek. És magamban.