Pascal Quignard

V knize Tajný život (1998, Vie secr?te) se Pascal Quignard noří do hlubin lidské duše a odkrývá vrstvy vnitřního života, které zůstávají skryté před pohledem ostatních – i často před námi samými. V útržkovitých, meditativních textech zkoumá motivy samoty, paměti, touhy a ticha. Quignard propojuje autobiografické reflexe s filozofickými úvahami a kulturními odkazy, čímž vytváří jedinečnou mozaiku intimity a myšlení. Jeho jazyk je zároveň střídmý i lyrický, ztišený i hluboký, a vede čtenáře k pozoruhodnému vnitřnímu rozhovoru o tom, co to znamená být – a být skrytě. Pascal Quignard (1948) je francouzský spisovatel, esejista a překladatel, proslulý svou žánrově nezařaditelnou, mnohovrstevnatou tvorbou oscilující mezi beletrií, filozofií a autobiografií. Působil jako redaktor v nakladatelství Gallimard a jako prezident festivalu barokní hudby ve Versailles. Jeho styl je charakteristický fragmentárností, obrazností a výraznou introspekcí – často zkoumá témata paměti, ticha, sexuality, tělesnosti a jazyka. Nejznámějším autorovým textem je díky filmovému zpracování román Všechna jitra světa (1991); česky dále vyšly Bludné stíny, za něž roku 2002 získal Goncourtovu cenu, a Terasa v Římě (2000). Quignard je považován za jednoho z nejpronikavějších a nejoriginálnějších myslitelů současné francouzské literatury. V noci na 27. ledna 1997 postihla Pascala Quignarda vážná zdravotní příhoda, z níž vyvázl jen o vlas. Tehdy se rozhodl zcela stáhnout z veřejného života a zasvětit se posledním, či v jeho případě prvním věcem člověka: archeologii slova, genealogii citu, etymologii smyslů, a to formou zlomků, úvah vycházejících z četby, lingvistického a jiného bádání. Tak vzniklo Poslední království, jedinečné literární dílo, které k dnešnímu dni čítá dvanáct svazků a jehož je Tajný život, přestože vyšel jako díl osmý, samým počátkem.

Régen, amikor Alatriste kapitány küzdött ellenfeleivel, Magyarországon pedig Zrínyi Miklós harcolt a törökkel, Franciaország egy félreeső zugában Jean de Saint-Colombe, a híres zenész igyekezett megteremteni művészi önállóságát és függetlenségét szemben a hatalom - akkor éppen XIV. Lajos - igényeivel és zsarnokságával: "- Uram - mondta -, én egy halom, a szederágak között megbújó szürke deszkának, egy gamba hét húrjának és két leáll nyomnak szenteltem az életemet. Az én barátaim az emlékeim. Az én udvartartásom az itt álló fűzfák, a csörgedező víz, a keszegek, a küllők és a bodzabokor virágai. Mondja meg őfelségének, hogy az ő palotájában egy magamfajta vadembernek, akit harmincöt évvel ezelőtt még bemutattak megboldogult apjának, nincs semmi keresnivalója. - Uram - felelte Caignet -, ön nem értette meg a kérésemet. Én a király személyes kíséretéhez tartozom. Őfelsége kívánsága parancs. Sainte Colombe arca bíborvörösbe váltott. Szemei haragosan m villogtak. Egészen közel lépett Caignet-hez. - Én olyan vadember vagyok, Uram, aki azt hiszi, hogy senki másnak nem tartozik engedelmességgel, csakis önmagának. Mondja meg őfelségének, hogy túl nagy kegyben részesített, amikor figyelmét felém fordította." Alain Corneau filmje méltán tette még ismertebbé az egykori nagy gambaművészt (Jean-Pierre Marielle alakításában), de Gerard Depardieu játéka (Marin Marais, SaintColombe tanítványa szerepében) is felejthetetlen maradt azok számára, akik látták a képsorokat. Az olvasó most e híressé vált mozi alapjául szolgáló kisregényt veheti kezébe, s élheti át újra annak szép, elégikus és finom erotikával fűszerezett pillanatait.