Fehér Renátó

,,Amíg ezt írom, senkinek nem esik bántódása", mantrázza az elképzelt merénylő másnapra tervezett ámokfutása előtti monológjában hol elszántan, hol fölényesen, hol szorongva, hol reménykedve. A kisregény fiktív világának drámai kerete az írás egyetlen éjszakája, de visszatekintve kirajzolódik egy hiábavalónak ítélt élet árnyképe és egy túlzottan is látható, mégis nehezen észrevehető nemzedék tablója is. Az íródó szöveg az elbeszélő segélykiáltása: prófécia és menekülés. Magyarázat a semmire. Fehér Renátó megrendítő és zuhogó regénymonológja egy végletes helyzetben mutat rá közös valóságunk és korszakunk nyomasztó jelenségeire: ami tegnap még zavar és mélabú, az holnap már indulat és támadás lehet; a gyúanyag pedig itt van a szemünk előtt. De bele merünk-e nézni a megreccsent kaleidoszkópba? A kockázatvállalás vezethet-e tisztánlátáshoz? És hajlandóak leszünk-e máshova visszatérni ebből az alászállásból?  

Mi van a nyelv előtt? Mi lehet a beszéd alatt? Szóra lehet-e bírni a csendet? A Torkolatcsönd lapjain Fehér Renátó arra a kérdésre keresi a választ, hogy mire és hogyan használja a nyelvet a társadalom. Egyáltalán kié a nyelv? És mi van azokkal, akiktől elvették a megszólalás lehetőségét Waldseetől Tatárszentgyörgyig? Fehér Renátó nem helyettük beszél, a rá jellemző szelíd radikalizmussal veti el a tolmácsolás, a más helyetti képviselet zavarbaejtő gyarmati hagyományát. A nemzedéki megszólalás lehetőségeit számbavevő első kötet (Garázsmenet) és a határsávokat, nem-helyeket konok kíváncsisággal meglátogató Holtidény után a Torkolatcsönd az afázia és az amnézia vidékein jár. A költő ezekre a terepekre kalauzol minket - adná magát a fülszöveges formula, csak éppen szembemenne a kötet tétjeivel, mert itt nincs iránytű és nincs kalauz (se bolgár, se magyar), és nincsenek bevett fordulatok sem; kivetett honfitársak, elfelejtett kortársak, kísérletek és kísértetek vannak, megtörtént esetek, elképzelt helyzetek és fordított mítoszok. Rutin helyett reflexek, nyelvjáték helyett ellenbeszéd. A Torkolatcsönd a megszólalás előtti nyelv lehetőségeit keresi egy olyan társadalmi közegben, amikor a szavakat már sokan sokféle módon használták fel és ki. Ekképpen lehet maga a nyelv híd, kapaszkodó, korlát és rács. Lehet beszédes a hallgatás, és hallgatólagos a beszéd. Az örvénylő versek olvasása után mást jelent hallgatni, és talán másmilyen lesz megszólalni is. Szegő János 

Fehér Renátó új könyve az idő és az emlékezet motívumai köré szerveződik. Az emlékezés ideje és az idő emlékezete is belefér a Holtidény metaforavilágába. Mintha a kötet terei is az időben lennének - Terminál, ahogy az egyik vers címe is mutatja. A múlt azonban nem befejezett, hanem folyamatos. Mintha egyszerre lenne a határsáv egyik oldalán a múlt, a másikon pedig a jelen ideje. Fehér finoman stilizált versmondatai is ezt érzékeltetik, egy szórend cseréjével, egy szintagma megfordításával kilép a közlés az eredeti medréből, és máshová kerül a hangsúly. Könyvében külön búvópatakot képez az ismétlésalakzatok nagyszerű alkalmazása. Halkan radikális líráját az első kötet (Garázsmenet) után a kritika a közéleti líra és a nemzedéki irodalom újabb hullámához sorolta. A Holtidény nem az így-jöttem költészete, sokkal inkább a hol-vagyok lírája.