Tamás Révbíró

Miért fontos, hogy jégszekrényt vigyünk magunkkal egy sétahajókázásra? Milyen izgalmas ismeretségeket köthetünk London utcáin több tucat teknőst szállítva? Mit tegyünk, ha épp a díszvacsora asztalára pottyan egy nem várt vendég? Mennyi veszélyt rejt, ha kórházba visznek orrvérzés miatt? Miért zokog A varázsfuvola karmestere, ha a zoológus barátnője is az előadást hallgatja? Durrell gyűjteményes kötetében hemzsegnek az állatok, ám a figyelem középpontjába ezúttal a Homo sapiens sapiens megannyi példánya kerül, legyenek azok családtagok, barátok-barátnők, vagy alkalmi ismerősök. De mintha rendszeres bolondgomba-fogyasztók lennének mind, s köztük az egyetlen józan ember a csodabogár természetbúvár. Aki nem rest antropológusi pontossággal feljegyezni történeteiket, fergeteges angol humorról és hidegvérről téve tanúbizonyságot.

– Hát én ezt nem bírom tovább – hörögte Larry. – Ez túltesz minden eddigin. Madarak meg kutyák meg sünök nyüzsögnek szerte a házban, és most még egy medve a tetejébe. Mit képzel ez a kölyök egyáltalán, mi ez a ház? Egy francos római aréna? Durrellék kalandjai folytatódnak! A Családom és egyéb állatfajták című kötettel induló Korfu-trilógia második részében a Durrell család – a pattanások sújtotta, csélcsap Margo, a fegyvermániás Leslie, a mizantróp írópalánta Lawrence, az állatbolond Gerry, valamint sokat tűrt édesanyjuk, Louisa – korfui életéből ismerhetünk meg újabb kacagtató történeteket. A kis Gerry olajfaligetekben és hófehér tengerpartokon bolyongva kutatja szenvedélyesen a természet titkait, és lelkesen hordja haza az újabb és újabb állatokat – testvérei és édesanyja nem épp töretlen örömére.

Bob Dylan nemcsak egy korszak ikonja, hanem ismeretterjesztő, túlélő, és az ellenkultúra spirális mozgásának valóságos lakmuszpapírja egy személyben. Története igazi próba: megmutatja, mi minden történhetett, hányféle visszatérő helyzet állt a talpáról a fejére újra és újra, miközben a könnyűzene ? ez az elvben örökké fiatal és amorf képződmény ? lassan maga is matuzsálemi korba lépett. Bob Dylan az önéletrajzában hol szellemesen, hol költőien mesél pályafutásának kezdeteiről. Milyen volt, amikor a hatvanas évek elején megérkezett New Yorkba, amely a lehetőségek városa volt akkor: hajnalig tartó bulik, a világirodalomra való rácsodálkozás, a múló szerelmek és az életre szóló barátságok születésének színhelye. Megismerjük a könyvből a páratlan karrier első lépéseit, s egyben a művész gondolatainak alakulását ? Dylan különleges kifejezőerővel és a dalaira is olyannyira jellemző sajátos ritmusban mesél az emberekről és a helyekről, amelyek formálták őt: előadóként, dalszerzőként, költőként, emberként. Nem egyszerű önéletrajzi írás ez a könyv, hanem egy ? ma már Nobel-díjas ? író remeklése. "Joan Baez írt rólam egy protest dalt, amely rengetegszer ment a rádióban; arra ösztökélt benne, hogy álljak ki, nézzek szembe a feladattal, vezessem a tömegeket ? legyek hadvezér, a keresztes hadak főparancsnoka. A dal úgy zúdult rám a rádióból, mint egy közérdekű közlemény. A sajtó sem adta fel. Néhanap kénytelen voltam kimozdulni, és adni egy-egy interjút, hogy rám ne törjék az ajtót. A kérdéseik általában így kezdődtek: ? Beszélhetünk majd napi eseményekről is? ? Hát persze, például miről? ? A riporterek bombáztak a kérdéseikkel, én meg újra meg újra elmondtam nekik, hogy nem vagyok senkinek és semminek a szószólója, csak zenész vagyok. Erre úgy néztek a szemembe, mintha a whisky vagy a több marék amfetamin nyomait keresnék. Fogalmam sem volt, mi jár a fejükben. Később utcára került egy cikk ezzel a címmel: "A szóvivő tagadja, hogy szóvivő". Úgy éreztem magam, mint egy kutyák elé vetett húsdarab."