Sára Júlia

Mamiko, ?a nyugdíjas óvónő, úgy kövér, hogy mindene kerek, az arca, a szeme, a párnás, puha kezei, a hasa, a térde kalácsa és a mosolya. Mamiko nem sokat beszél, viszont jól tud hallgatni. Aki ölelésre vágyik, azt magához öleli, aki hangtalanul sír a sötétben, annak felszárítja a könnyeit, aki elveszetten bolyong ijesztő, ismeretlen, kopár tájakon, annak segít hazatalálni, s közben finoman megigazítja a lecsúszott takarót. Mamiko hivatásos alvó, profi virrasztó, fizetett társ az éjszakában. Minden este pontban tíz órakor becsönget egy magánytól szomorú lakásba, ahol valaki egy vetett ággyal már várja őt. Átöltözik hálóingbe, befekszik az ágyba az idegen mellé, lekapcsolják a villanyt, és elkezdődik az éjszaka. Mamiko nem csinál mást, mint az óvodában annak idején, meghallgatja a sötétben elsuttogott titkokat, és álomba ringatja a szorongó, kétségbeesett, szomorú felnőtteket. Ők lesznek Mamiko társai az éjszakákban, melyek megtelnek suttogásokkal és történetekkel. Történetekkel, melyek a divatos romkocsmák, underground szórakozóhelyek és sötét bérházak mélyén, a mágikus budapesti éjszaka leple alatt valahogy mind összekapcsolódnak.

Márta egy késő tavaszi napon az ajándékba kapott kaktuszokkal elindul hazafelé, és rájön, hogy az elmúlt huszonöt évben lassan-lassan kivesztek életéből a mosolyok, valaha lángoló szerelme meghidegült.