János Szabó

"Az 1526. évi mohácsi csata az egyik legismertebb esemény a magyar történelemben. Könyvünk bűnbakkeresés helyett igyekszik érthetővé tenni az előzményeket, a 16. század eleji Magyarország és az Oszmán Birodalom helyzetét, háborúságuk természetét, valamint I. Szülejmán szultán sokat vitatott szándékait is. E kis kötet számos, régi meggyökeresedett közkeletű tévedésre, félreértésre is felhívja a figyelmet, és az eddigieknél világosabb és izgalmasabb képet ad a több mint 300 évig tartó török-magyar háborúk történetének egyik legfontosabb időszakáról, a magyar nemzeti sorstragédiák szimbólumává vált mohácsi csata valós történetéről." (a Kiadó)

Bizánc -fényűző pompa, sötét ármányok, vérre menő teológiai viták, kifinomult művészet- egy birodalom ezeréves története sűrűsödik össze ebben a szóban. Ám annak mára már elhalványult az emlékezete, hogy ez a birodalom évszázadokon át milyen fontos szerepet játszott északi szomszédja, a Magyar Királyság történetében. Ennek a bonyolult és ellentmondásos viszonynak egy részletét, a 11-12. századi magyar-bizánci küzdelmek történetét idézi fel e könyv, méghozzá széles politikai és kultúrtörténeti keretbe ágyazva. Eközben betekintést nyerhetünk Európa két évszázadának hatalmi politikájába, végigkövethetjük Árpád-házi királyaink dinasztikus politikáját, családi viszályait - és erejük, tekintélyük lassú gyarapodását is. A kötet szerzője, B. Szabó János hadtörténész, a Budapesti Történeti Múzeum munkatársa. A hadviselő felek fegyverzetét, viseletét, felszerelését bemutató tanulmányt Boldog Zoltán régész-fegyvertörténész írta és illusztrálta.

Sudár Balázst és B. Szabó Jánost szoros szakmai barátság és sok közös gondolkodás kapcsolja össze, nem meglepő hát, hogy egy idő után közös publikációkkal is a nyilvánosság elé léptek. Önálló és közös írásaikat ugyanaz a két dolog jellemzi: 1. az elődöknek járó köteles tisztelet mellett sem riadnak vissza a tudományos status quo, az évtizedeken át megingathatatlannak bizonyult paradigmák megkérdőjelezésétől; 2. a magyarok korai történetét visszahelyezik abba a keretbe, amelyben az egyedül értelmezhető: a lehető legszélesebb értelemben felfogott sztyeppetörténetbe. A téma természetéből kifolyólag nem állítható, hogy minden érintett problémát végérvényesen megoldottak volna, vagy hogy minden ötletük időtállónak bizonyul majd. Annál is kevésbé, mert ők maguk sem ezzel az igénnyel lépnek fel. Valójában a megközelítésmódjuk: a megcsontosodott tételek alapos körüljárása, újragondolása, a bizonyítékok gondos mérlegelése, korábban elhanyagolt összefüggések figyelembevétele és számos új ötlet felvetése teszi írásaikat izgalmassá és megkerülhetetlenné. Az a szemléletmód, mely szerint a magyarság korai története nem magyar belügy, hanem Eurázsia történetének szerves része, és nemzetközileg releváns tudományos kérdés.