Dezső Szabó strana 3 z 3

"Amint átmentem napjaim egyik gyümölcstelen pusztáján: találkoztam egy magányos sírással. Ránéztem, és mintha már az én sírásom lett volna. A mindig új és mindig azonos századok egy örök testvérarcát hozta belém. És akkor azt a feladatot adtam fel magamnak: beteszem ezt a sírást egy teljesen képtelen mesébe, melyben egytol egyig létezhetetlenül lehetetlen alakok szerepelnek, melynek minden eseménye, képe, mozdulata soha meg nem történt, soha sehol fel nem található képzelgés. Vajon ezek a lehetetlen és valószínutlen képzeletcirádák át tudják-e muzsikálni más anya gyermekeibe ezt a nagyon emberi, mély gyökeru, idotlenül örök sírást?..."