Norbert Számvéber

2008-ig a második világháború 1944-1945. évi magyarországi harcainak volt egy olyan eseménysora, amelyet a hadtörténetírás addig nem dolgozott fel kellő alapossággal. A Felvidék azon része, amely 1938 és 1945 között újra Magyarország határain belülre került, 1945 és 1989 között rendszerint kimaradt a magyarországi hadműveletek tárgyalásakor. A magyar szakemberek a területet az 1945 utáni helyzetből kiindulva Csehszlovákia részének tekintették, és miután az arcvonal átlépte az 1938 előtti magyar határt, a tolluk legtöbbször megtorpant. A kötet szerkezete az előző kiadáshoz képest lényegében nem változott, ám a korábbi kézirat bővítése során olyan mennyiségű új adatot sikerült feltárni, hogy ezek közreadásával lényegében egy új könyv született, messze meghaladva az eredeti terjedelmet. Elsőként az úgynevezett ipolysági átjáró birtoklásáért vívott 1944. decemberi harcok páncélosalkalmazásával, majd a második fejezetben annak az 1945. január 6–22. között megvívott komáromi páncélosütközetnek a történetével ismerkedhet meg az Olvasó, amely az első fejezet témájának szerves folytatása, mind kronológiai, mind hadműveleti szempontból. A harmadik fejezet témája az 1945. februári „Südwind” hadművelet számos új adattal; ez volt a német csapatok egyik utolsó győztes hadművelete a végső vereség előtt. A kötetet az 1945. március végi harcok összefoglalása zárja le, különös tekintettel a harcoló felek páncélosokkal rendelkező alakulataira, benne egyebek mellett a román 2. harckocsiezred harctevékenységével. A szöveget egy nagyméretű, kivehető térkép, számos harcvázlat és hadrendi ábra, valamint a tárgyalt időszakban készült fényképek egészítik ki.

"Számvéber Norbert a második világháborús páncéloshadviselés elismert szakértője, és így a második világháborús magyarországi hadszíntéren alkalmazott páncélozott harcjárművekkel kapcsolatban is számos könyvet, tanulmányt és szakcikket publikált az elmúlt évtizedekben. Írt már az Erdélyben, a Tiszántúlon, a budapesti hadműveletben, a Felvidéken és a Dunántúlon lezajlott páncélos-összecsapásokról. Ugyanakkor az akkori Magyarország kárpátaljai és kelet-felvidéki régiójában 1944–1945 folyamán lezajlott harccselekményekről eddig csak nagyon kevés publikáció jelent meg, az itt harcolt páncélozott harcjárművekről pedig még szinte egyetlen egy sem. Ennek két fő oka van: egyrészt a magyarországi harcok idején ebben az országrészben alkalmazták a legkevesebb páncélost, másrészt e harcokról maradt fenn a legkevesebb elsődleges (levéltári) forrás. Noha Kárpátalján és a Felvidék keleti felében távolról sem zajlottak olyan heves páncélosütközetek, mint az akkori Magyarország egyéb területein, e harcok története számos meglepetéssel és érdekességgel szolgálhat. A harcok hevessége például semmiben sem maradt el a közismertebb magyarországi összecsapásokétól, legfeljebb a bevetett páncélosok mennyisége volt kisebb. Ezzel együtt az itteni harcokban legkevesebb 174 szovjet harckocsi és önjáró löveg semmisült meg vagy vált tartósan harcképtelenné. A könyv első alkalommal tesz kísérletet arra, hogy az érintett harcoló felek fellelhető levéltári és másodlagos forrásai alapján felvázolja a megerődített védelmi terepszakaszok (a „Hunyadi” és „Szent László” állások, valamint az „Árpád” vonal) működését a páncélos támadásokkal szemben, illetve részleteiben ismertesse a harcoló felek páncélozott harcjárműveinek tevékenységét és hatásukat a harcok kimenetelére az akkori Magyarország északkeleti régiójában. A szöveget közel negyven, zömmel korabeli térkép, harcvázlat, illetve hadrendi ábra egészíti ki."

"A második világháborúban a 6. páncéloshadsereg volt Németország utolsó nagy támadó hadműveletre képes, viszonylag intakt hadserege. Amikor a kudarcba fulladt ardenneki offenzíva végén kivonták a frontról, a lehetőségekhez képest újra feltöltötték élőerővel és haditechnikai eszközökkel, és ha nem is teljesen, de visszanyerte 1944. őszi erejét. Bevethették volna a már német felségterületen a Rajna felé nyomuló nyugati szövetségesek ellen, vagy átcsoportosíthatták volna akár Sziléziába, akár a Baltikumba, akár a Visztula Hadseregcsoporthoz Berlin megközelítési útjaira a szovjetek ellen, hiszen mindenütt égetően nagy szükség volt erősítésre és ellentámadást indítani képes friss erőkre. Azonban nem így történt: Magyarországon vetették harcba a Dunántúlon végrehajtott „Tavaszi ébredés” hadművelet keretében, amely a második világháború utolsó német „nagy offenzívája” volt. A hadművelettel kapcsolatban számos kérdés vetődik fel. Mi volt a németek valódi terve ezzel a látszólag értelmetlen támadással? Mekkora szerep jutott ebben a jobb napokat látott német páncélos fegyvernemnek? Igaz-e, hogy a szovjetek az 1943-ban már bevált kurszki védelmi irányelveket alkalmazták újra? Milyen harcjárműtípusok csaptak össze a Dunától nyugatra és mekkora mennyiségben? Hogyan boldogultak az amerikai gyártmányú M4A2 harckocsik szovjet személyzettel a sokkal nehezebb német Panther és Tiger B páncélosok ellen magyar földön? Mekkora páncélosveszteségeket szenvedtek a szemben állók? Mennyire volt sikeres a szovjetek csattanós válasza, a Bécs felé indított támadó hadművelet? Hogyan alkalmazták e harcokban páncélosaikat a németek, a szovjetek, a magyarok és bolgárok? A könyv a részletes eseménytörténet mellett többek között e kérdésekre is keresi a választ. A felek hadműveleti irataiból származó tényeket számos naplórészlet és visszaemlékezés színesíti, és még a térképvázlatok is korabeli eredeti anyagok alapján készültek. A szerző által feltárt orosz levéltári és szakirodalmi források, valamint az újabban megjelent német memoárok a téma minden korábbinál részletesebb feldolgozását tették lehetővé."

A második világháború keleti frontjának hadtörténetében kiemelt jelentőséggel bírt a magyarországi hadszíntér, és azon belül is a 108 napos, 1944. október 29. és 1945. február 13. között lezajlott budapesti hadművelet. 1944 végén a Német Birodalom vezére, Adolf Hitler számára keleten elsődleges hadászati célnak számított Magyarország megtartása egyrészt a bécsi hadműveleti irány lezárása érdekében, másrészt a dunántúli hadiipari nyersanyagok, a zalai kőolaj miatt. Amikor a szovjet Vörös Hadsereg csapatai 1944. december végén súlyos harcok árán bekerítették Budapestet, a magyar főváros minél tovább tartó védelmével a német hadvezetés az időnyerésre játszott. A német hadvezetés a magyar főváros védőinek felmentése és szárazföldi úton való ellátása, valamint a számára létfontosságú dunántúli terület visszafoglalása érdekében 1945. január 1. és február 15. között a "Konrad" fedőnevű hadműveletek keretében jelentős erőket, főleg páncélosalakulatokat vetett be Budapest irányában. Ebben a fő szerepet egy megerősített SS-páncéloshadtest játszotta, amelynek feladata a szovjet 3. Ukrán Front védelmének áttörése volt. Ennek eredményeként a Dunántúl keleti részén másfél hónapig egymást érték a kegyetlen ütközetek, a kavargó páncélos-összecsapások és a pusztító helységharcok. Ezek a harcok a bevetett erők nagysága, a harctér mérete, a harccselekmények intenzitása terén vetekednek a második világháború legtöbb hadműveletével. Az ardenneki német támadás kudarca után, a berlini irányban készülődő szovjet támadás előtt a figyelem a magyar Dunántúlra irányult. A szerző a tőle megszokott módon főként elsődleges (levéltári) források, valamint a rendelkezésre álló szakirodalom és megbízható visszaemlékezések segítségével először a harcoló felek helyzetét, csapatait, terveit, fegyverzetét és hadrendjét mutatja be, majd a lehető legnagyobb részletességgel tárgyalja a "Konrad" hadműveletek harccselekményeit, végül elemzi a harcok kimenetelét és jelentőségét. A könyv egyedülálló mélyfúrás a második világháború egy kiemelkedően fontos eseménysorába.

A második világháború észak-afrikai hadszínterének hallatán a legtöbb érdeklődő ma is egyből Rommel tábornagyra és a német "Afrika" hadtestre gondol. Ez azonban csak részben jogos. Ugyanis a Földközi-tenger déli partja mentén már Rommel érkezése előtt és a tábornagy 1943. márciusi távozása után is harcoltak páncélosok. A második világháború észak-afrikai hadszíntere a páncélos-hadviselés számára rendkívül kedvező terep volt, de az utánpótlást szervezőknek maga a rémálom. 1940 és 1943 között páncélozott harcjárművek ezrei vettek részt az összecsapásokban, és gyakorlatilag ezek döntötték el az itteni küzdelmet, ami a Német Birodalom számára a vég kezdetének bizonyult. E hadszíntéren kezdettől fogva jelentős számban harcoltak olasz páncélosok is. Róluk az összefoglaló munkákban általában kevés szó esik. Ezért a kötet nem titkolt célja, hogy a hazai olvasóközönség részletesebben is megismerkedhessen az olasz harckocsik és önjáró lövegek észak-afrikai bevetéseivel is. Ugyanez a törekvés tetten érhető a képanyag arányaiban. A kötet forrásai között találjuk a német 10. páncéloshadosztály eddig alig ismert levéltári anyagát is. Az 1940 és 1943 közötti észak-afrikai páncélos-hadviselés történetét négy szakaszra bonthatjuk: az elsőben az olasz, a másodikban és harmadikban a német, a negyedikben pedig az amerikai páncélosalakulatok megjelenése befolyásolta a brit harckocsicsapatok észak-afrikai helyzetét. E kötet elsősorban a harccselekmények harcászati mozzanatait, a harcoló felek harceljárásait, harcvezetési módszereit, hadszervezeti jellegzetességeit és haditechnikai lehetőségeit mutatja be. Az események jobb megértését 15 térkép és több mint száz fénykép segíti.

1944. március elején a keleti hadszíntér déli részén, Ukrajna nyugati területein a szovjet csapatok az úgynevezett "második sztálini csapás" keretében a német 1. páncéloshadsereg megsemmisítését tervezték. A seregtest élén Hans Valentin Hube páncélostábornok, az egyik legtapasztaltabb páncélosparancsnok állt. Ő és az elöljáró Dél Hadseregcsoport főparancsnoka, Erich von Manstein tábornagy mindent elkövetett, hogy elkerüljenek egy újabb sztálingrádi (vagy még annál is nagyobb) léptékű német vereséget. A szovjet 1. Ukrán Front főerői, élükön Zsukov marsallal, heves harcokban, súlyos veszteségek árán 1944. március végéig szinte teljesen bekerítették a német páncéloshadsereget. Ez azonban nem mozdulatlanul várta a felmentést vagy a keserű véget, hanem mozgóvédelemben, terepszakaszról terepszakaszra, folyótól folyóig vonult vissza a saját csapatok felé, ráadásul végül nem is abban az irányban, amerre a szovjet felderítés gondolta. Ezen a hatalmas területen kibontakozó ádáz és fordulatos küzdelemben a németeknek minden szervezési és rögtönzési képességükre szükségük volt ahhoz, hogy elkerüljék az elkerülhetetlent, és a hadsereget harcképes állapotban tartsák. Gyorsan kiderült, hogy a szekér bizony néha a harckocsinál is hasznosabb lehet. Eközben az 1. páncéloshadsereg bal szárnyán egy kis galíciai város, Tarnopol birtoklásáért a német és szovjet csapatok a sztálingrádi harcok kegyetlenségével küzdöttek, mivel jelentős mértékben ettől függött, hogy az 1. páncéloshadsereg elpusztul-e vagy sikerül megmenekülnie. Az 1. páncéloshadsereg 1944. március-áprilisi élet-halál harcáról, benne a magyar VII. hadtest eddig alig ismert szerepéről, valamint Tarnopol kíméletlen ostromáról és a számos Tiger páncélossal végrehajtott német felmentő támadásokról korábban magyarul ilyen részletességgel még nem olvashattunk. A szerző - eddigi munkamódszeréhez híven - könyvét ismét igen jelentős mértékben a harcoló felek levéltári forrásaira alapozta, és eközben számos résztvevő visszaemlékezését is beépítette az elbeszélésébe. Munkája egyedülálló bepillantást nyújt a keleti hadszíntér valóságába annak legkülönbözőbb szintjein.

A második világháború keleti frontján 1943 végére - már túl Sztálingrádon, a doni hadműveleteken, Kurszkon és Harkov másodszori visszafoglalásán - a szovjet hadseregnek az addig elvesztett területek felét sikerült újra az ellenőrzése alá vonnia, és a déli frontvonal Ukrajna közepén, nagyjából a Dnyeper folyó vonalánál húzódott. Az újabb nagy szovjet támadás délen 1943 decemberének végén indult meg. E hadműveletek során vetettek be a németek egy különleges nehézpáncélos-alakulatot, amely egyedülálló módon csak Tigerekből és Pantherekből állt. Erre 1944 januárjában került sor, amikor is a német 11. páncélosezred törzsének alárendeltségében két páncélososztályt átmeneti jelleggel ezredkötelékben alkalmaztak Vinnyica térségében. Dr. Franz Bäke tartalékos alezredes irányítása alatt e nehézpáncélos-ezred két hadműveletben is megütközött a szovjet erőkkel (főleg harckocsi- és gépesített csapatokkal). Ezek az összecsapások a leghevesebbek közé tartoztak a keleti front történetében. A "Bäke" nehézpáncélos-ezred alig több mint egy hónapig létezett, és csupán két hadműveletben vett részt 1944 januárjában és februárjában, de 24 ütközetnap alatt több mint 500 szovjet harckocsi és önjáró löveg kilövését jelentette. Ezzel egy csapásra legendává vált. Eddig nem született olyan munka, amely kizárólag erre az alakulatra összpontosítana, és egybegyűjtené az összes elérhető információt e harckocsikötelék a legkevésbé sem mindennapi harctevékenységéről. A könyv megírásával a szerzőnek tulajdonképpen egyetlen célja volt: a szovjet, illetve német csapatok levéltári dokumentumai, valamint a releváns feldolgozások alapján megállapítani, hogy bizonyítható-e egyáltalán az a kiemelkedő harci teljesítmény, amit a "Bäke" nehézpáncélos-ezrednek tulajdonítanak, és amivel a kötelék kitörölhetetlenül beírta magát a második világháborús páncélos-hadviselés krónikájába. Ebből a részletessége miatt egyedülálló feldolgozásból izgalmas bepillantást nyerhetünk a keleti fronton 1944-ben zajlott harcok mélyebb harcászati rejtelmeibe.