Ágnes Szemerkényi

Úton-útfélen találkozunk olyan üzletekkel, amelyek előtt ott állnak a népviseletbe öltöztetett babák vagy lógnak a színes hímzett blúzok. Nemcsak a magyar népművészetet nem ismerő külföldiek, de még a magyar látogatók is azt gondolhatják, hogy ez a magyar népművészet. Könyvünk azért született, hogy mindenkinek megmutassa igazi népművészetünket, és egyben azt, hogy amit ezekben a boltokban lát, csak halványan, egy-egy motívumában emlékeztet erre az egykor oly gazdag kultúrára. Mikor fedezték fel ezt a gyönyörű művészetet? Hogyan fejlődött és hogyan hal el napjainkban a szemünk láttára? A kötet átfogó képet nyújt a magyar népművészet elmúlt 250 évéről, a gazdag képanyag pedig megmutatja, milyen népművészeti kincseink vannak ma is - amelyekre már nekünk kell vigyáznunk.

A magyar művelődéstörténet fényes csillaga, Baranyi Decsi Csimor János 1598-ban először állított össze magyar közmondás- és szólásgyűjteményt. Ettől az időtől kezdve folyamatosan jelennek meg ilyen jellegű gyűjtemények. Kötetünk e történeti munkákban megjelenő közmondásokat és szólásokat mutatja be napjainkig, kiegészítve a különböző folyóiratokban található példákkal. A közmondásokat és szólásokat folklórműfajnak tartjuk, de helyesebb, ha szóbeliséget mondunk, mert azok a helyzetek, amelyekben elhangzanak, nem csupán a folklór körébe tartoznak, hanem az emberi kommunikáció számtalan esetében létrejöhetnek. Használatuk nem kötődik egy társadalmi osztályhoz vagy réteghez, jóllehet a kedveltségük és alkalmazásuk közötti különbségek történelmileg nyomon követhetők. Közmondások és szólások még ma is gyűjthetők, falun és városon, magas iskolázottságú emberek beszédében éppúgy előfordulnak, mint az írást nem ismerőkében. Már nem gondoljuk azt, hogy kollektív bölcsesség eredményei, hanem sokkal inkább igazat adunk Dugonics Andrásnak, aki ezt írta: "Mert minden Közmondásnak eleje egy embertől származott, a" többiekre az-után-terjedett."