Miklós Szinetár

3. rész: FAPADOS KAPITALIZMUS Ez a harmadik kötet a mában játszódik, és ezért nem tudtam megkerülni se a politikát, se azt az egyszerű tényt, hogy itt az olvasó már közelebbről ismeri szereplőimet, és elkerülhetetlenek a szubjektív érzelmek, a szeretet és a viszolygás az olvasó részéről is. De azt gondolom, hogy koromnál fogva már írhatok, amit akarok. Szabad vagyok. Ez azt is jelenti, amit Orwell írt valahol: "Szabadság az, ha kimondhatod azt is, amit az emberek nem szeretnek hallani!" Ebben a könyvben rengeteg névvel találkoznak, akikről már ma se nagyon tudják, hogy kicsodák. Még öt év, vagy ne adj isten, még huszonöt év, véletlenül valaki kézbe veszi, akkor egyszerűen fogalma se lesz arról, hogy kikről van szó. De attól tartok, vagy azt remélem, fel fogják ismerni a hasonló emberi viselkedéseket. és talán egy kor lenyomatát kapják. Meg azt is, hogy kik és milyenek voltak kortársaim, abban a pici buborékban, ami Magyarország, és abban a még szűkebb buborékban, ami színház, művészeti élet, a számomra hosszú, de a nagy egészhez képest villanásnyi kis periódusban. A világot nem lehet megváltani, meg nem is kell. A történelem egy rémregény. Ám hét szűk esztendő után mindig jön a hét bő, csak legfeljebb nem hét, hanem több vagy kevesebb. Nacionalizmusra jön a globalizmus és viszont, minden klasszikusra jön a romantikus, majd a formabontó, mindenből sok lesz, megunják, jön a másik. Az egyik létező megoldást Voltaire ajánlja: "Műveljük kertjeinket!" És nem felejtem el azt se, amikor Rico Saccani barátom a Vigadóban Rossini-estet vezényelt. Elmentem a koncertre, és az első sorban ültem, mert ott a begipszelt lábamat ki tudtam nyújtani. A szünet előtt az első rész végére maradt A sevillai borbély nyitánya. És elkezdte a zenekar játszani, de pont a felénél Saccani leintette a zenekart, odajött hozzám az első sorba, kezembe nyomta a karmesteri pálcát, és intett, hogy folytassam. Nagyon meglepődtem, és ráztam a fejem, hogy nem lehet. De a közönség tapsolni kezdett, és nem hagyták abba. És akkor eldirigáltam A sevillai borbély nyitány második felét. Hogy a hangos siker a karmesteri teljesítménynek, vagy inkább a lábamon levő gipsznek és a mankómnak szólt, az vitatható. De ennek a történetnek van előtörténete. Még operettszínházi igazgató koromban 1996-ban Érdi Sándor és Szegvári Katalin, akikkel annak idején együtt készítettük a Magyar Televízióban a Stúdiót, a legendás kulturális műsort, kitaláltak valami nagyszerűt. Ők még mindig a televízióban dolgoztak, és alapíttattak a televízióval egy díjat, vagy minek nevezzem, aminek a neve: Örökös Tagság. És akit oda felvesznek, az onnantól kezdve tagja a "Halhatatlanok Társulatának". És aki "Halhatatlan", annak a lábnyomát elhelyezik a pesti Broadway-n, az Operettszínház előtt az aszfaltban, úgy, mint Hollywoodban a sztárokét. De visszatérek az Operettszínházhoz. Volt egy nagyon fontos vállalkozásunk. A színház összekerült Hans Pilz impresszá­rióval, aki korábban a legnagyobb európai cirkuszokat menedzselte, és akinek a felesége, egy Colette nevű fekete, New Orleans-i énekesnő nálunk is fellépett. Nagyon tehetséges, kedves ember volt mindkettő. Ők szervezték a karácsonyi koncerteket Münchenbe, amik színházunknak nagy sikert és anyagi hasznot hoztak. Hatalmas koncertteremben éveken keresztül minden karácsonykor mi voltunk München szenzációja. Három évig nem a családommal töltöttem a karácsonyt. Viszont volt nagy siker, zsúfolt ház, polgármesteri fogadás az egész társulatnak a Városházán! Jó dolgunk volt!

A Szabadság tér 17.-ben, a televíziós központtá avanzsált Tőzsde­palotában kőkorszaki viszonyok uralkodtak. Egyetlen pici stúdió állt rendelkezésre, abban 40 fok meleg. Felvétel közben át meg átugráltunk a kábeleken, a művészi munka komoly fizikai tortúrát jelentett. Korábbi katonaéveimre emlékeztetett az a három hét, amit ezzel a darabbal eltöltöttem. Ráadásul nagyon pici gázsit ajánlottak. Megkértem az illetékes vezetőt, hogy ha már ilyen pocsékok a körülmények, legalább fizessenek többet. Azt mondta, megpróbálja és valószínűleg el is tudja intézni. Amikor az adás megvalósult, akkor lementem a pénztárba, és ott a beígértnél is kisebb összeg várt, mert még valami adót levontak. Én akkor megálltam a Szabadság téren a televízió előtt, és azt mondtam, soha többet ide be nem teszem a lábamat, aztán mégis betettem, és 28 évig ott is maradtam.

"Volt egy színdarab, abban egy öreg kínait játszott Páger Antal. A darab sok képből állt, és minden kép végén kijött az öreg. Feltette a nézőknek a kérdést: - Tanulság? - és rögtön felelt: - Nincs!!! Ez gyakran így igaz. De ha bevallja az ember, ha nem, az írások jó részét mégiscsak a tanulságért írják. Tehát hogy is volt? A csúcson és a padlón. Fent és lent." "Megállítottam a próbát és bekértem az ügyelőt a színpadra. - Mi volt ez? Miért lőttél már a második felvonásban? Mire az ügyelő sápadtan közölte: - Nem én lőttem, az utcán lőttek! 1956. október 23-án így ért véget a Mágnás Miska főpróbája. A színház előtt az utcán még beszélgettem Latabár Árpáddal, aki egy melegszívű, nagyon okos ember volt. Nyugtatgatott, hogy ne izgassam magam. rossz főpróba, jó premier. Ott álltam a Jászai-díjammal, a rendezői címemmel, és alig volt pár fillér a zsebemben. Kölcsönkértem Latabár Árpádtól, aki adott száz forintot. Ez a száz forint megmentette az életünket. ugyanis másnap korán reggel még lehetett vásárolni élelmiszert, aminek már igencsak híján voltunk. nem sokkal azután a Villányi utat lezárták, harcok folytak a szomszédban. Ott volt a légvédelmi parancsnokság, nem tudtunk kimozdulni két napig. Ha Latabár nem ad pénzt, akkor lehet, hogy éhen halunk. a kis üzlet reggel még nyitva volt, de a lövöldözésre bezárt. A feleségem az utolsó pillanatban vásárolt." "... A bérkocsis utcából a József körúton mentem a közeli nemzeti színházba, de nem működött még a közvilágítás. baktattam a körúton a koromsötétben, és megérkeztem a nemzetibe, ahol felment a függöny, és valami gyönyörű, ragyogó csodavilágot láttam, kontrasztját a förtelmes, sötét, romos körútnak. Azóta nem bírom elviselni színházban a lekoszlott, direkt vacak látványt, ami egy későbbi, békebeli, jól élő generációnak sokáig a kedvenc stílusa volt. a magamfajta háborús gyerek még mindig elvárja, hogy ha fölmegy a függöny a színházban, akkor a látvány valamilyen formában megkapó legyen." "Az ember nyilván elfogult a saját édesapja életrajzával kapcsolatban. hiszen ez az én történetem is. A családomé. És közben azt gondolom, nemcsak amiatt volt fantasztikus élmény olvasni, mert hozzám közel álló emberekről szól, hanem mert rólunk szól. Rólunk, a XX. század magyar szülötteiről..." - Szinetár Dóra

A Pestisjárvány idején, Boccaccio írt egy remekművet, a Dekameront. Több száz éve olvassák! Most éppen koronavírus-járvány van, a világ nagy része karanténban. A karanténban bizonyára sok tízezren írnak, mint Boccaccio. Vélhetően kevesebb sikerrel. Én is írok. Mit is? Az utóbbi években készített jegyzeteimből és emlékeimből rögzítek néhány gondolatot, történetet. Nyolcvannyolc éves a múltam, szép életem volt. Hatvanhét évig dolgoztam, mint rendező. Színházban, operában, televízióban, filmgyártásban, kőszínházban, szabadtéren. De hát miért is írok? Miért is írunk egyáltalán? Egyrészt azért, mert vannak gondolataink, ötleteink, véleményünk, és azt jól esik rögzíteni. De valljuk be, hogy azért is, mert nyomot akarunk hagyni magunk után. Mint a sétáló kutya, aki egyre csak pisil, pedig már nincs is szüksége - csupán jelzi, hogy ott volt."    Szinetár Miklós 75 szekvenciája egy sokat tapasztalt művész gyógyító bölcsességeit tartalmazza, amelyekkel öregeket és fiatalokat egyaránt megszólít. Ez az ő kedves és szórakoztató Füveskönyve.

Az emberek keresik az igazságot, de nem igazán akarják megtalálni... És mert inkább a boldogságra vágynak, mint az igazságra, ha az igazság a boldogság akadálya, akkor nem kell nekik. Eljutottunk a gebines szocializmusból a fapados kapitalizmusba. "Pár évvel ezelőtt írtam egy könyvet. Rögzíteni akartam gondolataimat, véleményemet, örömeimet és félelmeimet a világról, na meg a színház, az opera, a televízió világáról, ahol az életemet töltöttem. A könyv formája levelezés volt. Egy fiktív tanítványom, János tanácsot kért tőlem, pályázzon-e színház-igazgatói állásra, majd erről a pályázatról levelezni kezdtünk: tanácsokat adtunk egymásnak, vitatkoztunk, töprengtünk. Persze nem csak a pályázatról. Az idős tanár én magam voltam, vállalván, hogy minden, amit leírok, saját véleményem. Levelezőpartnerem, János alakja sok mindenkiből lett összegyúrva. Növedékeimből, akik közül számosan tényleg engem kérdeztek meg, mielőtt elvállaltak volna egy igazgatói állást, meg belőlem is, mert ez a János olyasmiket mondott meg képviselt, amiket én is mondanék ma, ha negyven évvel fiatalabb volnék. A könyvet sokan elolvasták, és biztattak, hogy folytassam. Vállalom, mert vannak még gondolataim, újabb tapasztalataim, és van néhány történetem, ami tanulságos lehet. Úgyhogy akkor most feltámasztom Jánost." (a Szerző)