Miklós Szinetár

Az emberek keresik az igazságot, de nem igazán akarják megtalálni... És mert inkább a boldogságra vágynak, mint az igazságra, ha az igazság a boldogság akadálya, akkor nem kell nekik. Eljutottunk a gebines szocializmusból a fapados kapitalizmusba. "Pár évvel ezelőtt írtam egy könyvet. Rögzíteni akartam gondolataimat, véleményemet, örömeimet és félelmeimet a világról, na meg a színház, az opera, a televízió világáról, ahol az életemet töltöttem. A könyv formája levelezés volt. Egy fiktív tanítványom, János tanácsot kért tőlem, pályázzon-e színház-igazgatói állásra, majd erről a pályázatról levelezni kezdtünk: tanácsokat adtunk egymásnak, vitatkoztunk, töprengtünk. Persze nem csak a pályázatról. Az idős tanár én magam voltam, vállalván, hogy minden, amit leírok, saját véleményem. Levelezőpartnerem, János alakja sok mindenkiből lett összegyúrva. Növedékeimből, akik közül számosan tényleg engem kérdeztek meg, mielőtt elvállaltak volna egy igazgatói állást, meg belőlem is, mert ez a János olyasmiket mondott meg képviselt, amiket én is mondanék ma, ha negyven évvel fiatalabb volnék. A könyvet sokan elolvasták, és biztattak, hogy folytassam. Vállalom, mert vannak még gondolataim, újabb tapasztalataim, és van néhány történetem, ami tanulságos lehet. Úgyhogy akkor most feltámasztom Jánost." (a Szerző)

A Pestisjárvány idején, Boccaccio írt egy remekművet, a Dekameront. Több száz éve olvassák! Most éppen koronavírus-járvány van, a világ nagy része karanténban. A karanténban bizonyára sok tízezren írnak, mint Boccaccio. Vélhetően kevesebb sikerrel. Én is írok. Mit is? Az utóbbi években készített jegyzeteimből és emlékeimből rögzítek néhány gondolatot, történetet. Nyolcvannyolc éves a múltam, szép életem volt. Hatvanhét évig dolgoztam, mint rendező. Színházban, operában, televízióban, filmgyártásban, kőszínházban, szabadtéren. De hát miért is írok? Miért is írunk egyáltalán? Egyrészt azért, mert vannak gondolataink, ötleteink, véleményünk, és azt jól esik rögzíteni. De valljuk be, hogy azért is, mert nyomot akarunk hagyni magunk után. Mint a sétáló kutya, aki egyre csak pisil, pedig már nincs is szüksége - csupán jelzi, hogy ott volt."    Szinetár Miklós 75 szekvenciája egy sokat tapasztalt művész gyógyító bölcsességeit tartalmazza, amelyekkel öregeket és fiatalokat egyaránt megszólít. Ez az ő kedves és szórakoztató Füveskönyve.

"Volt egy színdarab, abban egy öreg kínait játszott Páger Antal. A darab sok képből állt, és minden kép végén kijött az öreg. Feltette a nézőknek a kérdést: - Tanulság? - és rögtön felelt: - Nincs!!! Ez gyakran így igaz. De ha bevallja az ember, ha nem, az írások jó részét mégiscsak a tanulságért írják. Tehát hogy is volt? A csúcson és a padlón. Fent és lent." "Megállítottam a próbát és bekértem az ügyelőt a színpadra. - Mi volt ez? Miért lőttél már a második felvonásban? Mire az ügyelő sápadtan közölte: - Nem én lőttem, az utcán lőttek! 1956. október 23-án így ért véget a Mágnás Miska főpróbája. A színház előtt az utcán még beszélgettem Latabár Árpáddal, aki egy melegszívű, nagyon okos ember volt. Nyugtatgatott, hogy ne izgassam magam. rossz főpróba, jó premier. Ott álltam a Jászai-díjammal, a rendezői címemmel, és alig volt pár fillér a zsebemben. Kölcsönkértem Latabár Árpádtól, aki adott száz forintot. Ez a száz forint megmentette az életünket. ugyanis másnap korán reggel még lehetett vásárolni élelmiszert, aminek már igencsak híján voltunk. nem sokkal azután a Villányi utat lezárták, harcok folytak a szomszédban. Ott volt a légvédelmi parancsnokság, nem tudtunk kimozdulni két napig. Ha Latabár nem ad pénzt, akkor lehet, hogy éhen halunk. a kis üzlet reggel még nyitva volt, de a lövöldözésre bezárt. A feleségem az utolsó pillanatban vásárolt." "... A bérkocsis utcából a József körúton mentem a közeli nemzeti színházba, de nem működött még a közvilágítás. baktattam a körúton a koromsötétben, és megérkeztem a nemzetibe, ahol felment a függöny, és valami gyönyörű, ragyogó csodavilágot láttam, kontrasztját a förtelmes, sötét, romos körútnak. Azóta nem bírom elviselni színházban a lekoszlott, direkt vacak látványt, ami egy későbbi, békebeli, jól élő generációnak sokáig a kedvenc stílusa volt. a magamfajta háborús gyerek még mindig elvárja, hogy ha fölmegy a függöny a színházban, akkor a látvány valamilyen formában megkapó legyen." "Az ember nyilván elfogult a saját édesapja életrajzával kapcsolatban. hiszen ez az én történetem is. A családomé. És közben azt gondolom, nemcsak amiatt volt fantasztikus élmény olvasni, mert hozzám közel álló emberekről szól, hanem mert rólunk szól. Rólunk, a XX. század magyar szülötteiről..." - Szinetár Dóra