Richárd Sztancsik

Városok, stadionok, kocsmák... a magyar szurkolók szentháromsága. A stadion és a sör olyan, amilyen, de ez a futball akkor is a miénk! Miért pont a Honvéd másfél évtizedét öleli fel a könyv? Talán mert itt a legszembetűnőbb a hanyatlás a régi Aranykorhoz képest. A fokozatos lecsúszás, fogyatkozó nézőközönség, csőd, kiesés, bundák, perek, unott játékosok, unott szurkolók. A megszűnés és az elköltözés állandó veszélye. Harc a többi tábor ellen, harc a táboron belül, feszültség a kapu mögötti szektorok és az oldallelátók között. Érdektelen mérkőzések mellé néha egzotikus túrák – legyen az magyar, vagy nemzetközi kupa. És ha egy hosszú éveken keresztül vergődő klub adta szenvedés még nem volna elég, akkor ott van élményfokozónak a válogatottunk. Ez is a miénk. Nem szerettem volna megszépíteni semmit erről a közegről. A társadalom elé sem akarok tükröt tartani, vagy huligánkrónikákkal lerántani a leplet a lelátók sötét világáról. Csupán emléket szeretnék állítani egy korszaknak, csapatoknak, barátoknak. Közben pedig szórakoztatni.