Gabriella Takács

Isten látja a lelkemet, nem akartam én bántani senkit. Csak feleség akartam lenni és anya. Egy olyan nő, akit szeretnek , és aki cserébe szerethet. Arra vágytam, hogy a testem ne egy használati tárgy legyen, hanem állandó menedék az imádott férfi számára. Gyerekzsivajtól hangos szép otthonról álmodoztam az unalmas egyetemi előadások alatt, és akkor is, amikor pénzért játszottam meg a kéjt. Ő volt a hibás. Becsapott, használt, megalázott. Engem, aki úgy szerette, mint talán senki más. Beleőrültem a fájdalomba, amikor felismertem az ócska játékát. És egy számomra is ismeretlen énem hozta elő. Misztikus erőt éreztem magamban, mintha megszállt volna a gonosz, aki folyamatosan azt suttogta a fülembe, hogy álljak végre bosszút. Magamért, és azokért a nőkért, akiknek az érzéseit a férfiak semmibe veszik. Ha ismernél, talán nem is gondolnád, hogy a fegyelmezett mozdulatok, a kimért, kedves mosoly mögött ki lakozik. Csak a szemem, az árulkodik. Ha sokáig nézem magam a tükörben, akkor a pupillám kitágul, és megjelennek benne titkos múltam képei. Még soha senkinek nem meséltem róla, mert félek, ha újra átélem a történteket, akkor visszaváltozom azzá a kegyetlen nővé, aki tönkretette egy tökéletesnek tűnő család életét. De muszáj elmesélnem, hogy megértsd, a bűnös egyben az áldozat is.