Ede Toroczkai-Wigand

Csillaghullajtó östve künn a tallón furuglyával ballag a bojtár... Nézöget az égi tüzekbe, szüvét áta'járja a kőtötte dal s úgy érzi, ogy beszélő szörszáma nékű élni se tudna. Igy születik nép ajakán a dal, az érzés testet ölt, mesévé lészen. Ez dajkája csillagvilágunk regeköltészetének is. Nomád népünk szabad ég alatt élvén, éjjel ébren tartva sajgószömű jószágoktól, járások kifejtette tájékozó ösméretét, mi apáról fiúra szállt. Később az idő felosztását utánuk igazította. Igy az égi testek a legrégibb korban minden szellemi élet lüktető erejévé váltak. Ez az emberiség történetével egykoros. A csillagtisztelő hajlamot fokozta ősnépünk sabaizmusa - csillagimádása - felsőbb lényekben való hívése s e hit alapján vallásos tiszteletük. Számos csillagot ösmértek névszerint, mondáztak, regöltek, javasoltak belőlök. Félkézzel, úgy suttyomba áldozgattak isteneiknek, a csillagoknak. Nemkülönben róttak égboltukra személyeket, szerszámokat, használati tárgyakat, életet oltva a csillagszemekbe, miáltal beszédessé váltak s egyet-mást mondanak nékünk régidőkről manapságig.

Wigand Ede (Pest, 1869. május 19. – Budapest, 1945. január 22.) magyar népies stílusú építész, író és iparművész. A Torockói, később Toroczkai-Thoroczkai nevet erdélyi tartózkodása után vette fel. Jelentős dolgozatot szentelt a magyar mitológia és ősvallás által ismert csillagok ismertetésére, ami „Öreg csillagok” címen jelent meg. A hímes udvar című könyve, vagy inkább albuma a magyar építő- és díszítőízlés bemutatására törekszik. Igazi formagazdagsággal ábrázolja úgy a beltéri, mint a kültéri, illetve az építése formákat. „A rög élő szelleme a nép lelke.” – írja Toroczkai-Wigand Ede.