Ivan Turgenyev

Ivan Szergejevics Turgenyev (1818-1883), az orosz kultúra "aranyszázadának" nagy alakja 1877 és 1882 között alkotta meg "őszikéit", amelyeket Seniliá-nak, öregkori munkáknak nevezett. Ez a prózaversciklus azóta is az orosz irodalom gyöngyszeme, nálunk azonban több mint fél évszázada jelent meg utoljára. Felejthetetlen portrék a feleségét gyászoló kocsislegényről, vagy Jegoruskáról, a "becsületes lélekről", aki még azt is megbocsátja, hogy ártatlanul felakasztják, rossz költőkről és gonosz kritikusokról; látomások a múzsáról, a halál közeledtéről, a világ végéről. A varázsigére, hogy "Feltámadott a nagy Pán!", nimfák, driádok és bakkhánsnők hada népesíti be az erdőt, egy régi verssor a rózsáról az első szerelmet idézi, az "azúr világ" virágos messzeségéből édes női hangok szállnak. Mulandóság és szépségek emléke, csüggedés és életöröm, vágy és lemondás, szeretet és barátság, élet és halál, zaklatottság és nyugalom - egy emberélet minden kérdése ott kavarog e költemények hol tökéletesen komponált, hol tört melódiáiban. A Senilia ötvennégy év után most új fordításban kerül a közönség elé.

Bazarov a világirodalom egyik legismertebb regényhőse: annyit szinte mindenki tud róla, hogy "nihilista", aki nem ismer el semmilyen tekintélyt, és megveti a szerelmet - aztán mégis őrülten, romantikusan szerelmes lesz. Bazarov azt vallja, hogy nekik, az akkori Oroszország bátor, tettre kész fiataljainak mindent le kell rombolniuk, amit az előző nemzedékek építettek és képviseltek, s aztán az új világ felépítése már egy új nemzedék feladata lesz. És abban az új, tiszta világban nem lesz bűn, mert a társadalom nem rontja meg az embert. Vagyis Bazarov alakjában Turgenyev mintha a majdani bolsevik forradalmárok prototípusát festette volna meg - profetikus érzékkel. De a regényt olvasva Bazarov alakja egyre bonyolultabbá válik számunkra: hol megvetjük a szélsőséges eszméi miatt, hol imponál a merészsége, hol együtt érzünk vele, hol már-már zseniálisnak érezzük a gondolkodását. Kiismerhetetlen és mélyen emberi - cinikusnak látszik, de tele van szeretettel. Nem, ő nem lenne bolsevik forradalmár, sokkal inkább az első áldozataik egyike. Vagy hát... ki tudja?

Bazarov ?a világirodalom egyik legismertebb regényhőse: annyit szinte mindenki tud róla, hogy „nihilista”, aki nem ismer el semmilyen tekintélyt, és megveti a szerelmet – aztán mégis őrülten, romantikusan szerelmes lesz. Bazarov azt vallja, hogy nekik, az akkori Oroszország bátor, tettre kész fiataljainak mindent le kell rombolniuk, amit az előző nemzedékek építettek és képviseltek, s aztán az új világ felépítése már egy új nemzedék feladata lesz. És abban az új, tiszta világban nem lesz bűn, mert a társadalom nem rontja meg az embert. Vagyis Bazarov alakjában Turgenyev mintha a majdani bolsevik forradalmárok prototípusát festette volna meg – profetikus érzékkel. De a regényt olvasva Bazarov alakja egyre bonyolultabbá válik számunkra: hol megvetjük a szélsőséges eszméi miatt, hol imponál a merészsége, hol együtt érzünk vele, hol már-már zseniálisnak érezzük a gondolkodását. Kiismerhetetlen és mélyen emberi – cinikusnak látszik, de tele van szeretettel. Nem, ő nem lenne bolsevik forradalmár, sokkal inkább az első áldozataik egyike. Vagy hát… ki tudja?

„Ifjú, boldog évek, drága szép napok, tavaszi vizekként elfutottatok” – ezekkel a szavakkal kezdődik Turgenyev egyik legszebb lírai regénye, a Tavaszi vizek. Egy gránitból készült kis kereszt váratlan megtalálása felidézi a gyengéden szeretett, de rég szem elől vesztett kedves emlékét. Egy szép, de reménytelen szerelem története bontakozik ki szemünk előtt, akárcsak Az első szerelem című elbeszélésben. Turgenyev a szerelmet végzetes betegségnek látja, amely tönkreteszi a lelket.

Gazdag földbirtokos család gyermeke volt I. Sz. Turgenyev. Gyermekkora rideg: csak a cselédek segítségével sajátíthatta el az orosz nyelvet is. A berlini egyetemen tanult, 1852-ben bebörtönözték, majd birtokára száműzték, haladó gondolkodása miatt. 1854-től a külföldet járta; párizsi letelepedése után Flaubert, Zola, Maupassant barátságát élvezte.Hazájában a „világfi” gunyoros jelzőjével illették, de elismerték „túlfinomult érzékenységét”, becsülték lírai kedélyét, szellemiségét. Mélyen átélte korát, s közvetlen tapasztalatai révén leplezte le az arisztokrácia tartalmatlan életét. Szenvedő és bűnbánó nemes, oly elragadó a jobbágyfelszabadítás ügyében kiálló írásával.Legmarkánsabb alakja az őrlődő és ábrándozó orosz ember típusa, aki érzi, hogy más módon kellene élnie, de erőtlen erre; boldogságkeresése valamin mindig megbukik.A Füst ennek a nyugtalan, kereső világnak a tükörképe.